Pascoli, Giovanni: Nella nebbia

E guardai nella valle: era sparito

tutto! sommerso! Era un gran mare piano,

grigio, senz'onde, senza lidi, unito.

E c'era appena, qua e là, lo strano

vocìo di gridi piccoli e selvaggi:

uccelli spersi per quel mondo vano.

E alto, in cielo, scheletri di faggi,

come sospesi, e sogni di rovine

e di silenzïosi eremitaggi.

Ed un cane uggiolava senza fine,

né seppi donde, forse a certe péste

che sentii, né lontane né vicine;

eco di péste né tarde né preste,

alterne, eterne. E io laggiù guardai:

nulla ancora e nessuno, occhi, vedeste.

Chiesero i sogni di rovine: - Mai

non giungerà? - Gli scheletri di piante

chiesero: - E tu chi sei, che sempre vai? -

Io, forse, un'ombra vidi, un'ombra errante

con sopra il capo un largo fascio. Vidi,

e più non vidi, nello stesso istante.

Sentii soltanto gl'inquïeti gridi

d'uccelli spersi, l'uggiolar del cane,

e, per il mar senz'onde e senza lidi,

le péste né vicine né lontane.

S a völgybe néztem: foszló semmiség,

mindent elnyelt e roppant szürke tenger,

hol nincs hullám, se öblös partvidék.

S megbújik minden dermedt félelemmel,

a mélyben itt-ott egy-egy hang sikong,

riadt madárka surran, ő eseng fel.

S az égből, hol sejlő a horizont,

bükkfák csontváza csüng, s a bércek ormán

romok s kis kunyhók árnyképe borong.

S egy mord eb kóborol, hosszan csaholván,

nem tudni, honnan, s mintha sem közel,

sem távol, léptek súlya döngne tompán,

halk zaj visszhangja kél, komor zörej,

mely egyre dobban, sem gyorsan, se lassan.

S a völgyben mindent lomha köd föd el.

A rom ködképe kérdi: Mily utas van

ott lenn, ki célt nem ér? – S ki vagy te, mondd,

ki folyton jársz? – Szólt egy fa a magasban.

Én tán egy árnyat láttam, mely bolyong,

fején köteg fa, azt hurcolta árván,

ott volt, még láttam, s már továbbosont.

Riadt sikolyt hallottam, egy madár tán

azon sírt, hogy hová repüljön el,

vonítást és e köd holt óceánján

a lépteket, sem távol, sem közel.