Pascoli, Giovanni: Romagna (Romagna in Hungarian)

a Severino

 

Sempre un villaggio, sempre una campagna

mi ride al cuore (o piange), Severino:

il paese ove, andando, ci accompagna

l'azzurra vision di San Marino:

 

sempre mi torna al cuore il mio paese

cui regnarono Guidi e Malatesta,

cui tenne pure il Passator cortese,

re della strada, re della foresta.

 

Là nelle stoppie dove singhiozzando

va la tacchina con l'altrui covata,

presso gli stagni lustreggianti, quando

lenta vi guazza l'anatra iridata,

 

oh! fossi io teco; e perderci nel verde,

e di tra gli olmi, nido alle ghiandaie,

gettarci l'urlo che lungi si perde

dentro il meridiano ozio dell'aie;

 

mentre il villano pone dalle spalle

gobbe la ronca e afferra la scodella,

e '1 bue rumina nelle opache stalle

la sua laborïosa lupinella.

 

Da' borghi sparsi le campane in tanto

si rincorron coi lor gridi argentini:

chiamano al rezzo, alla quiete, al santo

desco fiorito d'occhi di bambini.

 

Già m'accoglieva in quelle ore bruciate

sotto ombrello di trine una mimosa,

che fioria la mia casa ai dì d'estate

co' suoi pennacchi di color di rosa;

 

e s'abbracciava per lo sgretolato

muro un folto rosaio a un gelsomino;

guardava il tutto un pioppo alto e slanciato,

chiassoso a giorni come un biricchino.

 

Era il mio nido: dove immobilmente,

io galoppava con Guidon Selvaggio

e con Astolfo; o mi vedea presente

l'imperatore nell'eremitaggio.

 

E mentre aereo mi poneva in via

con l'ippogrifo pel sognato alone,

o risonava nella stanza mia

muta il dettare di Napoleone;

 

udia tra i fieni allor allor falciati

da' grilli il verso che perpetuo trema,

udiva dalle rane dei fossati

un lungo interminabile poema.

 

E lunghi, e interminati, erano quelli

ch'io meditai, mirabili a sognare:

stormir di frondi, cinguettio d'uccelli,

risa di donne, strepito di mare.

 

Ma da quel nido, rondini tardive,

tutti tutti migrammo un giorno nero;

io, la mia patria or è dove si vive:

gli altri son poco lungi; in cimitero.

 

Così più non verrò per la calura

tra que' tuoi polverosi biancospini,

ch'io non ritrovi nella mia verzura

del cuculo ozïoso i piccolini,

 

Romagna solatia, dolce paese,

cui regnarono Guidi e Malatesta;

cui tenne pure il Passator cortese,

re della strada, re della foresta.

Severino barátomnak

 

Mindig egy táj, egy kis falu vidéke

nevet szívemben (vagy sír), Severino,

szülőföldem, hol fényben úszó képe

azurszínével kísér San Marino.

 

Szívembe mindig visszatér e tájék,

Malatesták, Guidók tartománya,

hol lovagias Passatore járt rég,

utak királya, erdőknek királya.

 

Ott széles tarlón ballag át a pulyka

magához híva más madár csibéjét,

elér a tócsához, hol vízbe bújva

kacsák fürödnek, tarka tollú népség.

 

Ó, bár ott lennénk! Bujdosnánk az erdőn,

szilfák között, hol szajkó épít fészket,

kiáltozásunk szállna messzezengőn

nyugalmas, déli csöndjén át a rétnek.

 

A fejszét görnyedt válláról a földre

teszi a pór s a tányért kézbe fogja,

homályos istállóban áll az ökre:

a jó takarmányt felkérődzi gyomra.

 

Elszórt faluk ezüst harangzenéje

a nyári légben egymást űzi-hajtja,

szól: vár az árnyék, asztal vár ebédre,

gyerekszemeknek bájos rózsaparkja.

 

Ó, engem is becsalt kánikulában

csipkeernyő alá a szép mimóza,

amely virággal födte bé a házam

s virított milljó rózsaszín csomója.

 

Kopott falnál a sűrű rózsatőnek

virága jázminnal ölelkezett,

a nyúlánk nyárfa meg is leste őket

s úgy vihogott, mint egy kamaszgyerek!...

 

Itt volt a fészkem. Erre lovagoltam

- miként Guidon Selvaggio - vidáman,

és mint Astolfo, szélvészként futottam

s a császárt láttam remetezugában.

 

A táltos vitt, röpült a légi árban

és rámborult az álmok lenge szárnya,

majd össze-összerezzentem szobámban

Napóleonnak diktáló szavára.

 

Felverte az éppen lekaszált szénát

a buzgó tücskök muzsikája szépen

és felcsendültek terjengős poémák

az árokmélyi békabrekegésben.

 

Oly végtelen, oly hosszú volt az álom

álomnak is, mit elgondoltam egyszer:

gallysuhogás, madárdal fönn az ágon,

asszonykacaj s háborgó hangú tenger...

 

De fészkünkből, miként késői fecskék,

elvándoroltunk egy sötét napon,

hol élek, az hazám. S enyéim testét

távol takarja csöndes sírhalom.

 

Nem térek vissza forró nyárban többet

porlepte mirtuszbokraid körébe,

sosem keresve többé azt a zöldet,

hol tespedő kakukknak áll a fészke.

 

Romagna, édes, napsütötte tájék,

Malatesták, Guidók tartománya,

hol lovagias Passatore járt rég,

utak királya, erdőknek királya.