Pasolini, Pier Paolo: Gramsci hamvai (Le ceneri di Gramsci in Hungarian)
Le ceneri di Gramsci (Italian)I Non è di maggio questa impura aria che il buio giardino straniero fa ancora più buio, o l'abbaglia
con cieche schiarite... questo cielo di bave sopra gli attici giallini che in semicerchi immensi fanno velo
alle curve del Tevere, ai turchini monti del Lazio... Spande una mortale pace, disamorata come i nostri destini,
tra le vecchie muraglie l'autunnale maggio. In esso c'è il grigiore del mondo, la fine del decennio in cui ci appare
tra le macerie finito il profondo e ingenuo sforzo di rifare la vita; il silenzio, fradicio e infecondo...
Tu giovane, in quel maggio in cui l'errore era ancora vita, in quel maggio italiano che alla vita aggiungeva almeno ardore,
quanto meno sventato e impuramente sano dei nostri padri - non padre, ma umile fratello - già con la tua magra mano
delineavi l'ideale che illumina (ma non per noi: tu morto, e noi morti ugualmente, con te, nell'umido
giardino) questo silenzio. Non puoi, lo vedi?, che riposare in questo sito estraneo, ancora confinato. Noia
patrizia ti è intorno. E, sbiadito, solo ti giunge qualche colpo d'incudine dalle officine di Testaccio, sopito
nel vespro: tra misere tettoie, nudi mucchi di latta, ferrivecchi, dove cantando vizioso un garzone già chiude
la sua giornata, mentre intorno spiove.
II Tra i due mondi, la tregua, in cui non siamo. Scelte, dedizioni... altro suono non hanno ormai che questo del giardino gramo
e nobile, in cui caparbio l'inganno che attutiva la vita resta nella morte. Nei cerchi dei sarcofaghi non fanno
che mostrare la superstite sorte di gente laica le laiche iscrizioni in queste grigie pietre, corte
e imponenti. Ancora di passioni sfrenate senza scandalo son arse le ossa dei miliardari di nazioni
più grandi; ronzano, quasi mai scomparse, le ironie dei principi, dei pederasti, i cui corpi sono nell'urne sparse
inceneriti e non ancora casti. Qui il silenzio della morte è fede di un civile silenzio di uomini rimasti
uomini, di un tedio che nel tedio del Parco, discreto muta: e la città che, indifferente, lo confina in mezzo
a tuguri e a chiese, empia nella pietà, vi perde il suo splendore. La sua terra grassa di ortiche e di legumi dà
questi magri cipressi, questa nera umidità che chiazza i muri intorno a smotti ghirigori di bosso, che la sera
rasserenando spegne in disadorni sentori d'alga... quest'erbetta stenta e inodora, dove violetta si sprofonda
l'atmosfera, con un brivido di menta, o fieno marcio, e quieta vi prelude con diurna malinconia, la spenta
trepidazione della notte. Rude di clima, dolcissimo di storia, è tra questi muri il suolo in cui trasuda
altro suolo; questo umido che ricorda altro umido; e risuonano - familiari da latitudini e
orizzonti dove inglesi selve coronano laghi spersi nel cielo, tra praterie verdi come fosforici biliardi o come
smeraldi: "And O ye Fountains..." - le pie invocazioni...
III Uno straccetto rosso, come quello arrotolato al collo ai partigiani e, presso l'urna, sul terreno cereo,
diversamente rossi, due gerani. Lì tu stai, bandito e con dura eleganza non cattolica, elencato tra estranei
morti: Le ceneri di Gramsci... Tra speranza e vecchia sfiducia, ti accosto, capitato per caso in questa magra serra, innanzi
alla tua tomba, al tuo spirito restato quaggiù tra questi liberi. (O è qualcosa di diverso, forse, di più estasiato
e anche di più umile, ebbra simbiosi d'adolescente di sesso con morte...) E, da questo paese in cui non ebbe posa
la tua tensione, sento quale torto - qui nella quiete delle tombe - e insieme quale ragione - nell'inquieta sorte
nostra - tu avessi stilando le supreme pagine nei giorni del tuo assassinio. Ecco qui ad attestare il seme
non ancora disperso dell'antico dominio, questi morti attaccati a un possesso che affonda nei secoli il suo abominio
e la sua grandezza: e insieme, ossesso, quel vibrare d'incudini, in sordina, soffocato e accorante - dal dimesso
rione - ad attestarne la fine. Ed ecco qui me stesso... povero, vestito dei panni che i poveri adocchiano in vetrine
dal rozzo splendore, e che ha smarrito la sporcizia delle più sperdute strade, delle panche dei tram, da cui stranito
è il mio giorno: mentre sempre più rade ho di queste vacanze, nel tormento del mantenermi in vita; e se mi accade
di amare il mondo non è che per violento e ingenuo amore sensuale così come, confuso adolescente, un tempo
l'odiai, se in esso mi feriva il male borghese di me borghese: e ora, scisso - con te - il mondo, oggetto non appare
di rancore e quasi di mistico disprezzo, la parte che ne ha il potere? Eppure senza il tuo rigore, sussisto
perché non scelgo. Vivo nel non volere del tramontato dopoguerra: amando il mondo che odio - nella sua miseria
sprezzante e perso - per un oscuro scandalo della coscienza...
IV Lo scandalo del contraddirmi, dell'essere con te e contro te; con te nel core, in luce, contro te nelle buie viscere;
del mio paterno stato traditore - nel pensiero, in un'ombra di azione - mi so ad esso attaccato nel calore
degli istinti, dell'estetica passione; attratto da una vita proletaria a te anteriore, è per me religione
la sua allegria, non la millenaria sua lotta: la sua natura, non la sua coscienza: è la forza originaria
dell'uomo, che nell'atto s'è perduta, a darle l'ebbrezza della nostalgia, una luce poetica: ed altro più
io non so dirne, che non sia giusto ma non sincero, astratto amore, non accorante simpatia...
Come i poveri povero, mi attacco come loro a umilianti speranze, come loro per vivere mi batto
ogni giorno. Ma nella desolante mia condizione di diseredato, io possiedo: ed è il più esaltante
dei possessi borghesi, lo stato più assoluto. Ma come io possiedo la storia, essa mi possiede; ne sono illuminato:
ma a che serve la luce?
V Non dico l'individuo, il fenomeno dell'ardore sensuale e sentimentale... altri vizi esso ha, altro è il nome
e la fatalità del suo peccare... Ma in esso impastati quali comuni, prenatali vizi, e quale
oggettivo peccato! Non sono immuni gli interni e esterni atti, che lo fanno incarnato alla vita, da nessuna
delle religioni che nella vita stanno, ipoteca di morte, istituite a ingannare la luce, a dar luce all'inganno.
Destinate a esser seppellite le sue spoglie al Verano, è cattolica la sua lotta con esse: gesuitiche
le manie con cui dispone il cuore; e ancor più dentro: ha bibliche astuzie la sua coscienza... e ironico ardore
liberale... e rozza luce, tra i disgusti di dandy provinciale, di provinciale salute... Fino alle infime minuzie
in cui sfumano, nel fondo animale, Autorità e Anarchia... Ben protetto dall'impura virtù e dall'ebbro peccare,
difendendo una ingenuità di ossesso, e con quale coscienza!, vive l'io: io, vivo, eludendo la vita, con nel petto
il senso di una vita che sia oblio accorante, violento... Ah come capisco, muto nel fradicio brusio
del vento, qui dov'è muta Roma, tra i cipressi stancamente sconvolti, presso te, l'anima il cui graffito suona
Shelley... Come capisco il vortice dei sentimenti, il capriccio (greco nel cuore del patrizio, nordico
villeggiante) che lo inghiottì nel cieco celeste del Tirreno; la carnale gioia dell'avventura, estetica
e puerile: mentre prostrata l'Italia come dentro il ventre di un'enorme cicala, spalanca bianchi litorali,
sparsi nel Lazio di velate torme di pini, barocchi, di giallognole radure di ruchetta, dove dorme
col membro gonfio tra gli stracci un sogno goethiano, il giovincello ciociaro... Nella Maremma, scuri, di stupende fogne
d'erbasaetta in cui si stampa chiaro il nocciolo, pei viottoli che il buttero della sua gioventù ricolma ignaro.
Ciecamente fragranti nelle asciutte curve della Versilia, che sul mare aggrovigliato, cieco, i tersi stucchi,
le tarsie lievi della sua pasquale campagna interamente umana, espone, incupita sul Cinquale,
dipanata sotto le torride Apuane, i blu vitrei sul rosa... Di scogli, frane, sconvolti, come per un panico
di fragranza, nella Riviera, molle, erta, dove il sole lotta con la brezza a dar suprema soavità agli olii
del mare... E intorno ronza di lietezza lo sterminato strumento a percussione del sesso e della luce: così avvezza
ne è l'Italia che non ne trema, come morta nella sua vita: gridano caldi da centinaia di porti il nome
del compagno i giovinetti madidi nel bruno della faccia, tra la gente rivierasca, presso orti di cardi,
in luride spiaggette...
Mi chiederai tu, morto disadorno, d'abbandonare questa disperata passione di essere nel mondo?
VI Me ne vado, ti lascio nella sera che, benché triste, così dolce scende per noi viventi, con la luce cerea
che al quartiere in penombra si rapprende. E lo sommuove. Lo fa più grande, vuoto, intorno, e, più lontano, lo riaccende
di una vita smaniosa che del roco rotolio dei tram, dei gridi umani, dialettali, fa un concerto fioco
e assoluto. E senti come in quei lontani esseri che, in vita, gridano, ridono, in quei loro veicoli, in quei grami
caseggiati dove si consuma l'infido ed espansivo dono dell'esistenza - quella vita non è che un brivido;
corporea, collettiva presenza; senti il mancare di ogni religione vera; non vita, ma sopravvivenza
- forse più lieta della vita - come d'un popolo di animali, nel cui arcano orgasmo non ci sia altra passione
che per l'operare quotidiano: umile fervore cui dà un senso di festa l'umile corruzione. Quanto più è vano
- in questo vuoto della storia, in questa ronzante pausa in cui la vita tace - ogni ideale, meglio è manifesta
la stupenda, adusta sensualità quasi alessandrina, che tutto minia e impuramente accende, quando qua
nel mondo, qualcosa crolla, e si trascina il mondo, nella penombra, rientrando in vuote piazze, in scorate officine...
Già si accendono i lumi, costellando Via Zabaglia, Via Franklin, l'intero Testaccio, disadorno tra il suo grande
lurido monte, i lungoteveri, il nero fondale, oltre il fiume, che Monteverde ammassa o sfuma invisibile sul cielo.
Diademi di lumi che si perdono, smaglianti, e freddi di tristezza quasi marina... Manca poco alla cena;
brillano i rari autobus del quartiere, con grappoli d'operai agli sportelli, e gruppi di militari vanno, senza fretta,
verso il monte che cela in mezzo a sterri fradici e mucchi secchi d'immondizia nell'ombra, rintanate zoccolette
che aspettano irose sopra la sporcizia afrodisiaca: e, non lontano, tra casette abusive ai margini del monte, o in mezzo
a palazzi, quasi a mondi, dei ragazzi leggeri come stracci giocano alla brezza non più fredda, primaverile; ardenti
di sventatezza giovanile la romanesca loro sera di maggio scuri adolescenti fischiano pei marciapiedi, nella festa
vespertina; e scrosciano le saracinesche dei garages di schianto, gioiosamente, se il buio ha resa serena la sera,
e in mezzo ai platani di Piazza Testaccio il vento che cade in tremiti di bufera, è ben dolce, benché radendo i capellacci
e i tufi del Macello, vi si imbeva di sangue marcio, e per ogni dove agiti rifiuti e odore di miseria.
È un brusio la vita, e questi persi in essa, la perdono serenamente, se il cuore ne hanno pieno: a godersi
eccoli, miseri, la sera: e potente in essi, inermi, per essi, il mito rinasce... Ma io, con il cuore cosciente
di chi soltanto nella storia ha vita, potrò mai più con pura passione operare, se so che la nostra storia è finita?
|
Gramsci hamvai (Hungarian)1 Nem a májusé ez a lég, e szennyes, mely a sötét idegen kertre csak még sötétebbet hord vagy vakítva verdes
derületeivel ... nyálkás kihalt ég terül a halványsárga félkörökre, mik behálózzák végtelen szalagként
a Tevere kanyarjait, elöntve Lazio kék hegységét... Béke árad, halálos, kiábrándult béke dől le
ránk vén falak között ez őszi, fáradt májusból. Benne szürkéllik világunk, az évtized vége, melyben kiszállt vak
romok közül mély hívő akarásunk hogy végre újra-kezdődjék az élet; és csönd lett, rothadt, terméketlen, ájult...
Te ifjú – akkor élt még s megkísértett ama tévelygés, olasz májusunkban, mely legalább lángot adott a létnek –
s te, apáinknál higgadtabb, mocsokban is egészségesebb - nem apaként, de bátyánkként - felróttad határozottan
sovány kezeddel az eszményt, mely égve (de nem nekünk: te holt vagy és mi holtak, veled dőltünk a kerti televénybe)
ragyog e csöndre. Mit tehetsz? Nyugodj csak: pihensz az idegen vidék ölében száműzötten még. Nemes unalom rak
köréd falat. S halványan és mesésen ér el hozzád az üllők csattogása Testaccio gyáraiból, esti fényben
szenderegve: rozsdás vasak rakása s bádoghalmok közt, bús üvegtetőnek árnyán dalol ott egy segéd, - lejárt a
műszak, és az eső eláll körötted.
2 Két világ közt - béke; honunk nem ott van. Itt ernyedés, válaszút... Más nem is szól, csak e nemes keserves kert, unottan
kong a konok csalás itt, melyben ímhol elcsitult a halálban fennmaradt lét. A koporsók e síri tájain jól
látni, továbbélő sorsa mit ad még e világ emberének evilági feliratokban, szürke kőbe mart, szép
tömör sorokban. Féktelen, kíváncsi szenvedély égette halomra, botrány nélkül, nagy nemzetek plutokratái
csontját; s zúg – tőlük a lét el se fogy tán – főurak s pederaszták gúnyos átka; testük az elszórt urnákba csukódván
hamuvá oszlott s nem lett tisztulása. Itt a halál csöndje a nagy bizonyság az embernek maradt ember kis árva
csöndjére, s unalmára, mely a Park tág unalmából kiválik: és a város, közönnyel száműzve kertjét a pajták
s templomok közé, már nem ragyogást hoz ide, – irgalomtól ádáz. A földje csalánt, paréjt nevel, sovány, halálos
ciprusokat, fekete nyirkot öltve körben a falat bemocskolja sápadt babér-ábrákkal, miket tündökölve
elolt az est, s már pőre alga-árnyak mihelyt kihunynak... Ily növényke senyved szagtalan, hol violaszínbe bágyad
a lég egy fonnyatag széna-lehellet vagy ménta-sóhaj után, s elpihenten, nappali bánattal megrakva reszket
kihamvadtan az éj. Kemény, kegyetlen klímára vall s gyöngéd történelemre e talaj, melyen más talaj szünetlen
szivárog át; e nyirkosság, amelyre más nyirkosság hasonlít; s felzokognak – messzi látóhatárt hozván közelbe
s távoli égövet, hol égbe olvadt tavakat smaragd s foszforzöld sugárból szőtt rétek közt angol erdők karolnak
azt súgván: „And O ye Fountains"... - a jámbor fohászkodások ...
3 Vörös szövet-foszIány; a partizánok csavarnak ilyesfélét a nyakukra, s az urna mellett, viaszszín a táj ott,
másképp vöröslik két geránium ma. Ide száműztek, kemény és eretnek méltóságban, idegen mind a hulla,
akik közt hálsz: Gramsci hamvai ... Reszket bennem remény s múlt gyanú, akaratlan érkeztem e sivár üvegkerethez,
sírod, s lelked elé, mely itt alant van e szabadok között. (Vagy más van ott tán, révültebb s alázatosabb alakban:
részeg egyesülésbe gomolyodván a serdülőkor az öreg halállal ...) S e honból, hol nem szűnt viadalod, már
fölsejlik, hol tévedtél, s szaporán vall itt síri békességed, hogy miképpen egyesültél balsorsunk igazával,
megfogalmazván fenséges igékben végső soraid, mielőtt megöltek. Ím a tanúság: nem szállt szét a szélben
magvetése még a régi erőknek; ím, e holtakat ama rend igázza, mely undorát s fenségét nagy időknek
mélyébe vájja: s nyomban felkiált a megszállott üllők csattogása tompán, elfojtottan és csüggedőn az árva
külvárosból – elvesztét igazolván. S itt állok én... szegényen, a szegények tekintetét vonzaná csak a pompám
a kirakatban, rossz ruhámba fülledt a legsivárabb utak pora, s piszka villamos-padoknak, mik messze-űznek
napomtól: pihenésem perce ritka kivétel csak, míg gyötrődöm, hogy éljek egyáltalán; és olykor megesik, ha
szeretem a világot testi kéjek ösztönével, zavaros ifjúságom tér vissza, midőn még polgári, tépett
magam kínját gyűlöltem benne: vajjon az általad kettéosztott világnak ama felét, mely úrrá lett e tájon,
ne sújtsa már-már misztikus utálat! S megtagadva szigorod, mégis élek, – más választásom nincs. Élek e bágyadt
hanyatló háború utáni évek sűrűjében: és szeretvén utálom világom (mely kínjában gőgre ébredt)
rejtélyes botrányába veszve fájón a lelkiismeretnek...
4 Vívódásom botránya, hogy tevéled s ellened élek: véled a szívemben, a fényben, s ellened: bensőm sötétebb,
öröklött s elárult mélyébe verten - ha csak parányi tettben, gondolatban - kötnek fölizzó ösztöneim engem
s a szépség szenvedélye a tudatban: míg lenyűgöz egy különb proletár lét, mely nálad ősibb, s mint a hit, vigalmam,
üdvöm lett - nem évezredes viszály: épp léte - s nem tudata - általa hitnek; eredendő erő, emberi szándék,
mit lassan elapasztanak a tettek, az elvágyás kéjét beléjük oltván s költői fényt is: többet mért fecsegjek
róla, mert hisz igaz volna a szó tán, s mégsem őszinte, keserves szövetség helyett elvont szerelemről locsogván
Mint sok szegényt, szegényen kötelez még a megalázó reménység is engem, s mint ők, hogy éljek, törődöm naponként
a létért. De mégis őrzöm kietlen helyzetemben, bárha kitagadottan, szép vagyonom; és e polgári rendben
nincs kincs különb, ím itt van birtokomban a tökély: A történelem enyém lett, s én az övé; éltető fénye lobban:
de fénye mire jó?
5 Nem az egyénről szólok, nem a testi s érzelmi hevülések tünetéről... Más az ő bűne, másként kell nevezni
vétkét, s e vétek más végzet felé tör... De mily közösség tűnik ki a vétkek eredendő együtteséből,
s mily tényleges bűn! Nem szökhet az élet testén sarjadt külső, belső cselekmény semmilyen vallástól, mely megkísért, mert
az életben lappang, és ott feszengvén záloga a halálnak, s dolga az csak, hogy a fényt csalva a csalásra vet fényt.
Mert a test sorsa az, hogy elrohadhat a Verano sírjában - ezt a harcát katolikusként vívja, szíve alvadt
rögeszméje már jezsuita vadság, s biblikus ravaszság él még alább a tudatban... és ironikus, szabad vágy...
s a vidéki ficsúr nyers ragyogása és undorai között a vidéki egészség ... és egyetlen áradásba
dől minden, állati mélyét eléri Hatalom s Anarchia ... Védekezve, ha szennyes erény s részeg bűn kísérti,
óva óvatlanságát, mely rögeszme így él az in - s minő tudatban! - ó, én élek, kijátszva a létet, szívemre
hadd szálljon bús felejtés, sebes örvény dúlt közérzetemben... Ó, hogy megértem, némán a szél nedves zajába dőlvén,
mint állsz itt, hol Róma néma sötéten, ciprusok közt, mik lomhán kavarognak s társad, a lélek felirataképpen
Shelley zeng... Értem az indulatoknak örvényeit, s a szeszély (görög ihlet élt szívében a patríciusoknak
s északi vándoroknak) étke mint lett a Tirrén tenger kék mélyének: értem gyermeki s esztétikus csínyeinknek
örömét: míg Itália leverten, mintha egy óriás tücsök hasában, fehér tengerpartokat tár ki nyersen
e köd-fátyolos barokk-mívű tájban, Lazio-ban, fenyvesek, repce-földek vidékén, hol rongyok között ziláltan
az ifjú ciociaro szunnyad ma görbedt s duzzadt tagokkal, mintha Goethe álma... Árnyak és csodás csatornák nyüzsögnek
Maremmában; bennük – csapákon át – a mogyoróbokor rajza moccanatlan: elárasztja a pásztor ifjúsága.
Száraz versiliai hajlatokban vak illatok; szilaj vak tengerére e táj csiszolt stukkóit és valóban
emberi földjének húsvéti fürge intarziáit kényesen kirakja: az Apuanák izzó fényes üszke
alatt a borús Cinquale kanyarja üvegkéket lenget a rózsaszínen ... Mintha vad illatok szülnék e lanyha,
szirtek s szakadékok alkotta, szűzen szép Riviérát, hol szél küzd a nappal, hogy tengeri olajat szelídítsen
fenségesen ... S zeng körben víg zsivajjal a nemiség és a fény véghetetlen ütőhangszere: ily zajt oly sokat hall
Itália – megszokta, föl se rezzen, él, mint eleven-holt: forrón kiáltják száz meg száz kikötőből, ernyedetlen,
társuk nevét izzadt-barnába pólyált arcú fiúk a riviera népén, konyhakertek s bogáncsok sorfalán át,
piszkos strandok vidékén...
Te dísztelen holt, tán azt mégse kéred: irtsam ki magamból kétségbeejtő szenvedélyem, hogy e világon élek.
6 Elmegyek hát, és itthagylak az estben, mely, búsan bár, de édesen szitál ránk elevenekre, kint a gyárnegyedben
viasz-fénye alvad s e táj homályát földúlja. Megnövekszik és kiholtabb lesz a vidék, s messzebb kigyújtja lángját
egy szédült élet, mely villamosok vad s rekedt zörgéséből, tájnyelven elszállt kurjantásokból tompán harsogó nagy
hangversenyt rendez. S e lényekben, ott ládd, akik míg élnek, ordítnak, nevetnek a járművekben s a nyomorú porták
mélyén, hol a lét hűtlen és kiterjedt hozadékát fogyasztják – halld, ezekben az életnek csak borzongása reszket:
testi, közös jelenlét az, de több sem; halld, a valóságos hitnek hiánya kong: nem csak élni – tán, különb örömben
a puszta létnél – felnőni az árva állati sorból, melynek szenvedélye titkos kéjvágy, naponként tettre váltva:
hitvány hév, olcsó zülléssel tetézve ünnepi hangulatképp. Ahogy egyre üresebb lesz – zsongó szünetjelébe
érve a történelemnek, ez űrbe, hol elhallgat az élet – minden eszmény, annál nyilvánvalóbban gyúl ki bűne
(már Alexandriával vetekedvén) a szikkadt érzékiségnek. Belepve mindent, terjed a perzselő, veszett fény,
míg valami éppen most roskad össze itt, s a világ hátrál a félhomályban kihalt terekre, csüggedt műhelyekbe...
S kigyúl a villany, fürdik a sugárban Via Franklin, Via Zabaglia, végig a Testaccio – mely fakón áll s csupáltan
szennyes hegyén –, a Tevere-vidék itt, s túl a sötét háttér, mit Monteverde szövöget és titkon az égre széthint.
Fénydiadémok, szépek, elveszettek szinte a tenger bánatát ragyogva hűvöslők... Vacsoraidő közelget:
ritkán járó fényes autóbuszokra munkások fürtjei tapadnak. Itt-ott néhány katona lomhán csámborogva
megy a hegynek föl, hol iszonyú rongyok és szemetek közt, nyirkos földrakások mögött bujdosva repedtsarkú ringyók
várnak dühödten a szerelmi pállott szenny-trónuson: és nem messze, tilalmas hajlékok közt új bérház-óriások
tövén kisfiúk játszanak hatalmas kavargásban, könnyűek, mint a rongy – már nem csíp a tavasz szele: veszedelmes
kamaszok kalandvágytól háborogván fütyülnek a római május-estben utca-hosszat e vidám-kedvű órán:
s garázsokon lehulló vasa reccsen a redőnynek, váratlanul s vidáman, ha sötétbe dől az est, hogy pihenjen;
s a szél vihar-hullámoktól ziláltan, már a Testaccio tér platán-sorára szelíden omlik, bárha vérszagában
söpört a Vágóhídnak s vért zabálva eltelt alvadékkal és mindenütt csak a mocskot s a nyomor-szagot zihálja.
Zsivaj az élet, s ők kik benne úsznak, el is vesztik vidáman, míg betelnék véle a szívük: ím a nyomorultak
azért vannak, hogy élvezzék az estét: s fegyvertelenségüktől új erőt vár a mítosz... De ki csak történelemként
élheti korát értő szívvel, én, bár tiszta szenvedély fűt, én mit tehetnék, ha tudom, történelmünk végetért már?
|