Pavese, Cesare: Idegen (Esterno in Hungarian)
|
Esterno (Italian)Quel ragazzo scomparso al mattino non torna. Ha lasciato la pala, ancora fredda, all'uncino (era l'alba) nessuno ha voluto seguirlo: s'è buttato su certe colline. Un ragazzo dell'età che comincia a staccare bestemmie, non sa fare discorsi. Nessuno ha voluto seguirlo. Era un'alba bruciata di febbraio, ogni tronco del colore del sangue aggrumato. Nessuno sentiva nell'aria il tepore futuro. Il Mattino è trascorso e la fabbrica libera donne e operai. Nel bel sole qualcuno si stende a mangiare affamato. Ma c'è un umido dolce che morde nel sangue e alla terra dà brividi verdi. Si fuma e si vede che il cielo è sereno, e lontano. Le colline sono viola. Varrebbe la pena di restarsene lunghi per terra nel sole. Ma a buon conto si mangia. Chissà se ha mangiato quel ragazzo testardo ? Dice un secco operaio che va bene, la schiena si rompe al lavoro ma a mangiare si mangia. Si fuma persino. L'uomo è come una bestia, che vorrebbe far niente.
Son le bestie che sentono il tempo e il ragazzo l'ha sentito dall'alba. E ci sono dei cani che finiscono marci in un fosso : la terra prende tutto. Chi sa se il ragazzo finisce lungo un fosso, affamato ? E' scappato all'alba senza fare discorsi con quattro bestemmie, alto il naso nell'aria. Ci pensano tutti aspettando il lavoro, come un gregge svogliato.
|
Idegen (Hungarian)A korareggel eltűnt fiú nem jött meg eddig. Itthagyta a lapátját, hozzá se nyúlt, a kampón – hajnal volt –, nem akart hát utána menni senki: elbujdosott a dombok közé. Abban a korban van éppen, amikor még folyton káromkodik csak a kamasz srác, csevegni nem tud. Senkise akart utána menni. Üszkös-kék februári hajnal párállt, a törzsek alvadt vérbarna színben álltak. A levegőben még nem érezte senki, hogy langyos lesz a nappal. Aztán elmúlt a reggel, asszonyt, seregnyi munkást ontott a gyár magából. Valaki – hisz a munkát félóra múlva kezdik újra – kiéhezetten nekiállt falatozni. Valami nyirkos, ízes édesség bizsereg már, a vérbe mar s a földre zöld borzongásokat küld. Dohányzunk, nézegetjük, milyen derűs az égbolt s ibolyaszín a dombsor. De jó is volna egyszer sokáig elheverni verőfényben a földön. De enni kell, mindenképp! Ki tudja, hogy evett-e a makacs kölyke?! Egy csont-bőr munkás ekkor így szól: no jó, rendben, az ember gerince beleroppan a munkába, de enni, azt kell. S füstölni is kell. Az ember csak lazsálna leginkább, mint az állat.
Az állatok megérzik az időt, s a fiú is megérezte ma reggel. Árokban végzik egyszer a kutyák, ott rohadnak: befogad s elemészt a föld mindent. És ki tudja, hátha kiéhezetten, árokban végzi ő is?! Hisz nem szólt egy büdös szót, csak szentségelt kutyául s elillant pirkadatkor, valamiért megorrolt. Mind rá gondolnak ekkor, munkára várva, mint egy roppant, kedveszegett nyáj.
|