Pavese, Cesare: Déltenger (részletek) (I mari del sud (dettagli) in Hungarian)

...

Vent'anni è stato in giro per il mondo.    

Se n' andò ch'io ero ancora un bambino portato da donne   

e lo dissero morto. Sentii poi parlarne   

da donne, come in favola, talvolta;   

uomini, più gravi, lo scordarono.  

Un inverno a mio padre già morto arrivò un cartoncino   

con un gran francobollo verdastro di navi in un porto   

e auguri di buona vendemmia. Fu un grande stupore,   

ma il bambino cresciuto spiegò avidamente   

che il biglietto veniva da un'isola detta Tasmania   

circondata da un mare più azzurro, feroce di squali,   

nel Pacifico, a sud dell'Australia. E aggiunse che certo   

il cugino pescava le perle. E staccò il francobollo.   

Tutti diedero un loro parere, ma tutti conclusero   

che, se non era morto, morirebbe.   

Poi scordarono tutti e passò molto tempo.  

Oh da quando ho giocato ai pirati malesi,   

quanto tempo è trascorso. E dall'ultima volta   

che son sceso a bagnarmi in un punto mortale   

e ho inseguito un compagno di giochi su un albero   

spaccandone i bei rami e ho rotta la testa   

a un rivale e son stato picchiato,   

quanta vita è trascorsa. Altri giorni, altri giochi,   

altri squassi del sangue dinanzi a rivali   

più elusivi: i pensieri ed i sogni.   

La città mi ha insegnato infinite paure:   

una folla, una strada mi han fatto tremare,   

un pensiero talvolta, spiato su un viso.   

Sento ancora negli occhi la luce beffarda   

dei lampioni a migliaia sul gran scalpiccìo.  

Mio cugino è tornato, finita la guerra,   

gigantesco, tra i pochi. E aveva denaro.   

I parenti dicevano piano: "Fra un anno, a dir molto,   

se li è mangiati tutti e torna in giro.   

I disperati muoiono cosi ".   

Mio cugino ha una faccia recisa. Comprò un pianterreno   

nel paese e ci fece riuscire un garage di cemento   

con dinanzi fiammante la pila per dar la benzina   

e sul ponte hen grossa alla curva una targa-réclame.   

Poi ci mise un meccanico dentro a ricevere i soldi   

e lui girò tutte le Langhe fumando.   

S'era intanto sposato, in paese. Pigliò una ragazza   

esile e bionda come le straniere   

che aveva certo un giorno incontrato nel mondo.   

Ma usci ancora da solo. Vestito di bianco,   

con le mani alla schiena e il volto abbronzato,   

al mattino batteva le fiere e con aria sorniona   

contrattava i cavalli. Spiegò poi a me,   

quando fallì il disegno, che il suo piano   

era stato di togliere tutte le bestie alla valle   

e obbligare la gente a comprargli i motori.   

"Ma la bestia"  diceva "più grossa di tutte,   

sono stato io a pensarlo. Dovevo sapere   

che qui buoi e persone son tutta una razza".  

...

Mio cugino non parla dei viaggi compiuti.

Dice asciutto che è stato in quel luogo e in quell'altro   

e pensa ai suoi motori.  

                                   Solo un sogno  

gli è rimasto nel sangue: ha incrociato una volta,   

da fuochista su un legno olandese da pesca, il cetaceo,   

e ha veduto volare i ramponi pesanti nel sole,   

ha veduto fuggire balene tra schiume di sangue   

e inseguirle e innalzarsi le code e lottare alla lancia.   

Me ne accenna talvolta...

...

Húsz évig járta bizony a világot.

Mikor világgá ment, karonülő voltam,

aztán holt hírét költötték. Legendák

ködlovagját, a nők még emlegették;

a férfi zordabb, azok elfeledték.

De jött egy tél, s kártyát hozott a posta

halott apámnak; nagy zöld bélyeg, tarka

hajók s egy sor: „Jó szüretet kívánok!"

Nagyot is néztünk, de bátyám, a suttyó

megmagyarázta: egy tasmán szigetről

küldték, hol kékebb és vadabb is a tenger,

pedig Csendesnek hívják, Ausztráliától délre.

Nagybátyánk - tette hozzá - gyöngyhalász. S a bélyeget lenyalta.

Akkor mindenki hozzászólt az ügyhöz,

de mind azt mondták: ha él is, majd csak meghal.

S - hosszú-hosszú időre - megint csak elfeledték.

Hogy én maláj kalózt játszottam, ó de rég volt!

S azóta is, hogy utoljára mentem

tilosba úszni, hol vad volt az örvény,

s hogy egy fiúval felmásztam a fára

s letörtük a virágos ágat, én meg

betörtem egy másik fiú fejét s megraktak érte -

mekkora idő telt el! hány nap! másféle játék!

Én a városban tanultam meg félni:

sokaság, utca - hányszor belerémült

abba is szívem, mit egy arcon láttam

De a nagybátyám háború után

hazajött. Nagy volt és teli volt pénzzel.

A rokonság akkor azt morogta: „Egy esztendő nem sok -

azalatt fölzabálja, s megint elmegy világgá.

Az ilyen már így szokta, rosszra végzi."

Hanem kemény legény volt. Telket vett falun,

s építtetett rajta egy derekas garázst:

pirosan lángolt a benzinkút előtte,

s a kanyarban, a hídnál a nagy firmatábla.

Felvett egy szerelőt, a kasszát is az kezelte,

ő meg rágyújtott, s nyakába vette Langhét.

Ott meg is nősült, elvett egy leányt:

szőkét, hitványkát, olyanhoz szokott

künn a világban, mikor még azt járta.

De most is mindig csak magába sétált,

talpig fehérben, jól lesülve, hátra-

forrott karokkal vásárokra járt és

alamuszi képpel alkudott lovakra.

Nekem elmondta (mikor felsült véle), hogy az volt a terve:

összevásárolni minden lovat nálunk,

hogy majd mindenki motort vegyen aztán.

„Csakhogy" - mondotta - „tudnom kellett volna,

ki a legnagyobb ló: hogy itt az ember

s az állat is csak ugyanaz a marha."

...

Az óperenciákról nemigen beszél.

Szárazon mondja: „Jártam ott. Meg ott is."

Mert mindene a motor.

                                        Csak egy álma

nem hagyja nyugton: bálnát látott egyszer

(fűtő volt éppen, holland halászhajón) és

nagy röptét látta fényes szigonyoknak,

s véres tajték közt hogy siklik a cethal,

hogy üldözik s csapkod, küzd a szigonyokkal...