Quasimodo, Salvatore: 1944. január 19. (19 gennaio 1944 in Hungarian)

Ti leggo dolci versi d’un antico,

e le parole nate fra le vigne,

le tende, in riva ai fiumi delle terre

dell’est, come ora ricadono lugubri

e desolate in questa profondissima

notte di guerra in cui nessuno corre

il cielo degli angeli di morte,

e s’ode il vento con rombo di crollo

se scuote le lamiere che qui in alto

dividono le logge, e la malinconia

sale dei cani che urlano dagli orti

ai colpi di moschetto delle ronde

per le vie deserte. Qualcuno vive.

Forse qualcuno vive. Ma noi, qui,

chiusi in ascolto dell’antica voce,

cerchiamo un segno che superi la vita,

l’oscuro sortilegio della terra

dove anche fra le tombe di macerie

l’erba maligna solleva.

Antik költők derűs verseit olvasom

Neked és szőlőhegyen született

költeményeket, kelet folyói partján

a sátorponyvák gyászosan elhagyatottan

összeesnek e mély háborús éjszakában,

ahol senki, még a halál angyala se

száll az égen, közben a szél pusztító

rohamokkal rázza fenn az erkély

rácsait, a kihalt utcákon közelgő

járőrök lövése, majd kutyák fájdalmas

nyüszítése hallatszik lentről.

Valaki él. Talán valaki él. De mi itt

bezárkózva antik verseket hallgatunk,

jelet keresünk, mely túlmutat az életen,

a föld homályos átokhelyén,

ahol még a romok sírhalmai közt is

él és virágzik a mérges növény.