Quasimodo, Salvatore: A me pellegrino

Ecco, ritorno nella quieta piazza:
al tuo balcone solitaria oscilla
la bandiera di festa già trascorsa.
Riappari – dico. Ma solo l’età
che brama i sortilegi illuse l’eco
delle cave di pietra abbandonate.
Da quanto non risponde l’invisibile
se chiamo come un tempo nel silenzio!
Non sei più qui, non più il tuo saluto
giunge a me pellegrino. Mai due volte
la gioia si rivela. E batte estrema
luce sul pino che ricorda il mare.
E vana anche l’immagine dell’acque.
 
La nostra terra è lontana, nel sud,
calda di lacrime e di lutti. Donne,
laggiù, nei neri scialli
parlano a mezza voce della morte,
sugli usci delle case.

Íme, újra itt vagyok a csöndes téren:
erkélyeden magányosan leng
a zászló, az elmúlt ünnep emléke.
- Jelenj meg - mondom. De csak életkorom,
mely kívánja a csodát, hallotta
a visszhangot az elhagyott kövek között.
Ó, mióta nem felel a láthatatlan,
ha, miként az idő, szólítottam a csöndben!
Többé nemj vagy itt, üdvözleted
többé nem jut el hozzám, vándorhoz. Örömünk
kétszer sohasem lehet. És éles fény
hull a fenyőre, mely a tengert idézi.
És a vízen tükröző kép is talmi.
 
A mi földünk messze van, délen,
és könnytől és gyásztól meleg. Az asszonyok
odalent fekete kendőkbe burkolózva
a halálról beszélnek halkan
a házak küszöbén.