Quasimodo, Salvatore: Lamento per il sud
|
Lamento per il sud (Italian)La luna rossa, il vento, il tuo colore di donna del Nord, la distesa di neve... Il mio cuore è ormai su queste praterie, in queste acque annuvolate dalle nebbie. Ho dimenticato il mare, la grave conchiglia soffiata dai pastori siciliani, le cantilene dei carri lungo le strade dove il carrubo trema nel fumo delle stoppie, ho dimenticato il passo degli aironi e delle gru nell'aria dei verdi altipiani per le terre e i fiumi della Lombardia. Ma l'uomo grida dovunque la sorte d'una patria. Più nessuno mi porterà nel Sud.
Oh, il Sud è stanco di trascinare morti in riva alle paludi di malaria, è stanco di solitudine, stanco di catene, è stanco nella sua bocca delle bestemmie di tutte le razze che hanno urlato morte con l'eco dei suoi pozzi, che hanno bevuto il sangue del suo cuore. Per questo i suoi fanciulli tornano sui monti, costringono i cavalli sotto coltri di stelle, mangiano fiori d'acacia lungo le piste nuovamente rosse, ancora rosse, ancora rosse. Più nessuno mi porterà nel Sud. E questa sera carica d'inverno è ancora nostra, e qui ripeto a te il mio assurdo contrappunto di dolcezze e di furori, un lamento d'amore senza amore.
|
Dél elsiratása (Hungarian)A piros hold, a szél, a színed: Észak asszonyának színe, a hómező ... Szívem itta tág térségben dobog már, e ködfelhőkbe takart vizeken. Elfelejtettem a tengert, a szicíliai pásztorok fújta komor csiga-kürtöt, a szekerek egyhangú énekeit az utakon, hol szentjánoskenyérfa remeg a tarlók füstjében, elfelejtettem a kócsagok, el a darvak vonulását zöld fennsíkok fölött a levegőben – Lombardia földjei és folyói –, nálatok vagyok itthon. Mert az ember, bárhol van, egy haza sorsát kiáltja világgá. Soha senki nem csalhat vissza Délre.
Ó, Dél belefáradt, hogy holtakat vonszoljon maláriás mocsarak partján, belefáradt a magányba, belefáradt láncaiba, szája belefáradt, hogy az összes emberfajtát elátkozza, akik halált üvöltözve visszhangra riasztották kútjait, s akik kiitták a vért a szívéből. Ezért kaptatnak fel fiai a hegyekbe, takarók alá kényszerítik lovaikat, akácvirágot esznek csak az imént vörösre vált ösvények mentén, melyek vörösek még, vörösek még. Soha senki nem csalhat vissza Délre. És ez a téllel terhes este még a mienk, és itt ismétlem el neked a képtelen ellenpontot gyöngéd szavak s dühkitörések között: ezt a szerelmetlen szerelmes siratást.
|
