Quasimodo, Salvatore: A halott gitárok (Le morte chitarre in Hungarian)

La mia terra è sui fiumi stretta al mare,

non altro luogo ha voce così lenta

dove i miei piedi vagano

tra giunchi pesanti di lumache.

Certo è autunno: nel vento a brani

le morte chitarre sollevano le corde

su la bocca nera e una mano agita le dita

di fuoco.

Nello specchio della luna

si pettinano fanciulle col petto d'arance.

Chi piange? Chi frusta i cavalli nell'aria

rossa? Ci fermeremo a questa riva

lungo le catene d'erba e tu amore

non portarmi davanti a quello specchio

infinito: vi si guardano dentro ragazzi

che cantano e alberi altissimi e acque.

Chi piange? Io no, credimi: sui fiumi

corrono esasperati schiocchi d'una frusta,

i cavalli cupi, i lampi di zolfo.

Io no, la mia razza ha coltelli

che ardono e lune e ferite che bruciano.

Az én földem folyók fölött terül el, a tenger közelében,

sehol másutt nem csendül ilyen halkan a hang,

mint itt, hol csigáktól elnehezült

káka közt bolyong tétova lábam.

Igen ez már az ősz: szaggatott szélben

halott gitárok ríkatják fekete szájukra

feszült húrjaikat, s egy kéz tüzes ujjakkal

tépázva futkos. A hold tükrében

narancsmellű lányok fésülködnek.

Ki sír? Ki veri ostorral lovait a vörös

levegőben? Megállunk majd ezen a parton

a fűláncok mentén, és te szerelmem

ne vigy engem e végtelen tükör

elé: éneklő fiúk nézik magukat benne

és vizek és égbenyuló fák.

Ki sír? Nem én, hidd el: a folyók fölött

kétségbeesett ostorcsapások futnak át,

sötét lovak és villámok, kénszinü fénnyel.

Nem én: az én fajtám kései

lángolnak, holdjai, sebei égnek.