This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Raineri, Gaia: Pulce non c'è (detail)

Portre of Raineri, Gaia

Pulce non c'è (detail) (Italian)

Carissima! Quanto tempo!, dicevano, lei era presa da una felicità pazzesca, era piùcommossa di quelle due amiche che si erano perse di vista per tanti anni, Che piacererivederti!, dicevano, e Pulce forse trovava così carino il piacere altrui che nonriusciva a resistere, spalancava le braccia e correva incontro alle due sconosciute, situffava addosso alle loro camicette sudaticce e forse ci si sarebbe infilata dentro dallacontentezza se solo gliel’avessero permesso, Quanto tempo!, si dicevano le dueamiche, e probabilmente lo pensava anche Pulce, giacché non averle mai viste era piùo meno come non vederle da un’eternità.

Mamma diceva, che lo dicevano i libri, che probabilmente Pulce, e con lei tuttigli autistici, aveva una percezione distorta della realtà. C’erano degli autistici moltointelligenti, diceva mamma, che li aveva sentiti parlare, che avevano spiegato comeloro percepivano il mondo, dicevano che sentivano sempre troppo o troppo poco, cheannusavano con le orecchie e toccavano con le papille, ed era probabile che anchel’interno nascosto di Pulce funzionasse così: probabilmente, diceva mamma, che lospiegavano questi autistici intelligenti, Pulce poteva ad esempio non essere in gradodi percepire il suo corpo come un insieme. Era ragionevole credere che Pulce, ascapito del suo aspetto da bella bambina e tutta d’un pezzo, avesse bisogno di toccarsiin continuazione per verificare che le sue mani fossero ancora attaccate alle braccia, enon si fossero invece spostate a rimpiazzare le ciglia, per poi spiccare il volo eappiccicarsi al corpo di qualcun altro. Così, diceva mamma, che ci aveva moltopensato, era probabile che tutti gli abbracci di Pulce, che fossero rivolti ai suoi cari oagli sconosciuti, fossero in realtà dei tentativi di ricomporsi, di sovrapporre le suebraccia a quelle degli altri per assicurarsi di riuscire ancora a stringerli. A me questacosa faceva ridere perché mi ricordava quella storia del Visconte dimezzato che ciaveva spiegato la Garfa, e io non l’avevo studiata bene perché ero già statainterrogata, ma mi ero chiesta se per caso il protagonista non fosse uno di questiautistici intelligentissimi amici di mamma. E pensavo a quando Pulce si sdraiava suldivano e si faceva fare per ore il solletichino sotto i piedi, e poi mi ricordavo deimomenti in cui ci stringeva fino quasi a stritolarci perché stava per scoppiare difelicità, e pensavo che forse la storia di quegli autistici non era la storia di Pulce,perché lei era una bambina molto affettuosa e ogni angolo del suo corpo, fosse interoo sparpagliato, sembrava confermare quest’idea.

Un’altra cosa che Pulce faceva e che mamma trovava molto imbarazzante erasedersi agli angoli delle strade: ma siccome per le sue gambette sarebbe stato tropposcomodo sedersi per terra, ne approfittava dove trovava una sedia, o un giaciglio giàpronto. E così finiva in braccio a Clodoveo, il vagabondo che viveva nella piazzacentrale in compagnia del suo vinello nel tetra-pak, e mamma mi si avvicinava colnaso storto sussurrandomi all’orecchio È sporco, puzza; ma Pulce sul suo letto dicoperte stava più che comoda, Clodoveo le stava simpatico, forse perché quando eraubriaco era arrabbiato anche lui, e allora gli si sedeva in braccio e lo stringeva a sé tragridolini di felicità, e la gente che passava guardava la scena, guardava il cartello«Offerta libera, per mangiare», e apriva il portafoglio tirandone fuori due banconote,una per Clodoveo e una per Pulce, e mamma correva a recuperarla, scusandosi Non cifaccia caso, Clodoveo!, diceva, È che gli autistici non hanno il senso deicomportamenti sociali!

Mamma diceva, che lo dicevano i libri, che gli autistici non riescono a capire lefacce delle persone. Se per esempio, dicevano, tu guardi fisso negli occhi un autisticoe fai la faccia più truce che ti riesca di fare, più cattiva ancora di quella di Rambo neifilm di guerra, è molto probabile che non si spaventi per niente. Forse, anzi, gli verràda ridere perché hai un’infinitesimale macchia di caffè sotto l’occhio sinistro, che tiporti appresso da questa mattina quando ti sei alzato, e anziché correr via terrorizzato,ti sorriderà e ti farà una pernacchia. Per tutti gli altri, diceva mamma, è come se gliesseri umani andassero in giro con delle goccioline di gioia liofilizzate sulle labbraquando sorridono, o delle particelle di dolore cristallizzato sulla fronte quandoinarcano le sopracciglia. Per quelli come Pulce, invece, queste particelle restavanoinvisibili, non le potevano vedere negli altri e non le sapevano far emergere fuoridalla pelle, diceva mamma, restavano sommerse a chissà quanti chilometri più dentrodegli occhi. E probabilmente c’erano delle cose vere in quello che quei signoridicevano, pensavo, perché loro erano scienziati e noi no. Io però, per parte mia, miero detta che forse lei le capiva le facce, ma riusciva a farlo solo da lontano, da unastanza all’altra, perché lei aveva degli occhi così profondi che non aveva nemmenobisogno di guardare, aveva già tutto dentro. Diceva mamma, che lo aveva letto in unlibro, che per gli autistici il mondo è come un gioco con delle regole incomprensibilima nel quale bisogna giocare per forza. E io guardavo gli occhioni di Pulce, lesorridevo, mi sorrideva, pensavo che di lì a poco avremmo giocato ai nostri giochi, esarebbe stato così bello che avrebbe fatto passare a chiunque la voglia di scrivereanche solo una riga, che tutti si sarebbero messi a giocare e basta.



Uploaded byP. T.
PublisherEinaudi
Source of the quotationPulce non c'è
Publication date

Bolha elveszett (részlet) (Hungarian)

– Drágám, ezer éve nem láttalak! – mondják, valami őrült boldogság lesz úrrá rajta, jobban elérzékenyül, mint a két barátnő, akik évekig nem látták egymást – Jaj, de örülök, hogy látlak – lelkendeznek, és meglehet, Bolha olyan kedves dolognak érzi mások örömét, hogy nem bír magával, kitárt karral szalad a két ismeretlen elé, rátapad izzadt blúzukra, s még alá is bújna az örömtől, ha megengednék neki. – De régen láttalak – örvendezik a két barátnő, s valószínűleg Bolha is így gondolja, hiszen az, hogy sosem látta őket, nagyjából azzal ér fel, mintha egy örökkévalóság óta nem találkozott volna velük.

     Anya azt mondta, hogy a könyvek azt mondják, hogy valószínűleg Bolhának, és hozzá hasonlóan minden autistának torz a valóságérzékelése. Anya szerint vannak nagyon intelligens autisták, tőlük maguktól hallotta, hogyan érzékelik a világot, azt mondták, mindig vagy túl erősen érzékelik, vagy éppen csak alig, hogy a fülükkel szimatolnak és a az ízlelőbimbóikkal tapintanak, s valószínű, hogy Bolha is így működik legbelül: valószínűleg, mondta anya, annak alapján, ahogy ezek az intelligens autisták magyarázták neki, például lehetséges, hogy Bolha nem képes saját testét egységként felfogni. Ezek után logikus a feltételezés, hogy Bolhának, annak ellenére, hogy kinézetre szép kislány, és teste ép, szüksége van arra, hogy folyton megtapogassa magát, hogy megbizonyosodjék róla, keze még mindig egyben van a karjával, s nem került át a szemöldöke helyére, hogy aztán felröppenjen onnan, és valaki más testéhez tapadjon. Így tehát, mondta anya, aki sokat gondolkozott ezen, valószínű, hogy Bolha minden ölelése, akár a számára kedves személyeknek szólnak, akár idegenekhez, valójában mind kísérlet arra, hogy ismét összerakja magát; bele kell karolnia másokba, hogy meggyőződjön róla, karjai még mindig képesek ölelni. Nekem ettől nevethetnékem támadt, mert A kettészelt őrgróf jutott róla az eszembe, amelyről a Garfa beszélt egyszer órán, de aztán én nem nagyon tanultam rá, mert már feleltetett, hanem azon gondolkodtam, hátha ez a regényhős is anya intelligens autista barátai közül való. Meg az is eszembe jutott, hogy Bolha időnként lefekszik a kanapéra, és olyankor órákon át csiklandozni kell a talpát, meg hogy voltak pillanatok, amikor olyan szorosan ölelt bennünket, valósággal agyonnyomott, mert majd’ szétvetette az öröm, és arra is gondoltam, hogy ezeknek az autistáknak az esete nem hasonlít a Bolháéhoz, ugyanis ő egy nagyon melegszívű kislány, és egész teste, minden porcikája, akár együtt, akár külön-külön, ezt a gondolatot látszik megerősíteni.

    Bolhának egy másik, anya szerint nagyon zavarba ejtő szokása az volt, hogy leült az utcasarkon: ám mivel lábacskái számára túl kényelmetlen lett volna a földön ülni, inkább azokat a helyeket választotta, ahol eleve volt egy szék vagy egy kész fekhely. Így a vége az lett, hogy beült Clodoveo ölébe, ő egy hajláktalan, aki a főtéren lakik, mellette a dobozos bor, és anya mindig fintorgó orral közelített hozzá, és a fülembe súgta, hogy – Koszos, büdös –, de Bolha remekül érezte magát a takarókból összevackolt fekhelyen, rokonszenves volt neki Clodoveo, talán mert amikor részeg volt és morgós, olyankor az ölébe ült, és boldog rikkantásokkal ölelte magához, az arra járók pedig nézték a jelenetet, nézték a kartonpapírra írt mondatot „Éhes vagyok”, a pénztárcájukba nyúltak, és papírpénzt húztak elő, egyet Clodoveo, egyet Bolha számára, anya sietve lépett közbe – Ne is törődjön vele, Clodoveo – mondta –, az autistákban nincsen szociális érzék.

    Anya azt mondta, hogy a könyvek azt mondják, hogy az autisták nem képesek értelmezni mások arckifejezését. Ha például – mondják – mélyen egy autista szemébe nézel, és olyan fenyegetően nézel rá, ahogy csak bírsz, még annál is gonoszabbul, ahogy Rambo az akciófilmekben, nagy valószínűséggel egyáltalán nem ijed meg. Sőt, még az is lehet, hogy elneveti magát, mert a bal szemed alatt felfedez egy icurka-picurka kávéfoltot, amely már reggel óta, amióta felkeltél, ott van, és ahelyett, hogy rémülten elszaladna, rád mosolyog és cuppant egyet. Mindenki más, mondta anya, úgy érzékeli, hogy az emberi lények, amikor mosolyognak, liofilizált örömpermettel az ajkukon járnak-kelnek, vagy homlokukon kristályosodott fájdalomrészecskékkel, amikor felhúzzák a szemöldöküket. Az olyanok számára viszont, mint Bolha, ezek a részecskék láthatatlanok maradnak, nem észlelik őket, nem tudják kivenni őket a bőrön, mondta anya, ki tudja hány kilométer mélységben megrekednek a szemükben. És valószínűleg van igazság abban, amit azok az emberek mondanak, mert ők a tudósok, mi meg nem vagyunk azok. Én viszont, a magam részéről úgy vagyok vele, Bolha talán mégiscsak képes értelmezni a különféle arckifejezéseket, de csak messziről, amikor az illető az egyik szobában van, ő meg a másikban, hiszen olyan mélységes a tekintete, már eleve benne van minden, nincs is arra szüksége, hogy nézzen. Anya azt mondta, hogy egy könyvben olvasta, hogy az autisták számára a világ olyan, mint egy játék érthetetlenek szabályokkal, amelyben kötelező részt venniük. Én meg belenéztem Bolha tágra nyitott szemébe, és rámosolyogtam, ő visszamosolygott, azt gondoltam, ettől kezdve a magunk játékát fogjuk játszani, és olyan szép lesz, hogy mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy akár csak egy sort is írjon, mindenki játszani fog, és kész. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationBolha elveszett

minimap