Saba, Umberto: Külváros (Il Borgo in Hungarian)
Il Borgo (Italian)Fu nelle vie di questo Borgo che nuova cosa m'avvenne.
Fu come un vano sospiro il desiderio improvviso d'uscire di me stesso, di vivere la vita di tutti, d'essere come tutti gli uomini di tutti i giorni.
Non ebbi io mai sì grande gioia, né averla dalla vita spero. Vent'anni avevo quella volta, ed ero malato. Per le nuove strade del Borgo il desiderio vano come un sospiro mi fece suo.
Dove nel dolce tempo d'infanzia poche vedevo sperse arrampicate casette sul nudo della collina, sorgeva un Borgo fervente d'umano lavoro. In lui la prima volta soffersi il desiderio dolce e vano d'immettere la mia dentro la calda vita di tutti, d'essere come tutti gli uomini di tutti i giorni.
La fede avere di tutti, dire parole, fare cose che poi ciascuno intende, e sono, come il vino ed il pane, come i bimbi e le donne, valori di tutti. Ma un cantuccio, ahimé, lasciavo al desiderio, azzurro spiraglio, per contemplarmi da quello, godere l'alta gioia ottenuta di non esser più io, d'essere questo soltanto: fra gli uomini un uomo.
Nato d'oscure vicende, poco fu il desiderio, appena un breve sospiro. Lo ritrovo - eco perduta di giovinezza - per le vie del Borgo mutate più che mutato non sia io. Sui muri dell'alte case, sugli uomini e i lavori, su ogni cosa, è sceso il velo che avvolge le cose finite.
La chiesa è ancora gialla, se il prato che la circonda è meno verde. Il mare, che scorgo al basso, ha un solo bastimento, enorme, che, fermo, piega da un parte. Forme, colori, vita onde nacque il mio sospiro dolce e vile, un mondo finito. Forme, colori, altri ho creati, rimanendo io stesso, solo con il mio duro patire. E morte m'aspetta.
Ritorneranno, o a questo Borgo, o sia a un altro come questo, i giorni del fiore. Un altro rivivrà la mia vita, che in un travaglio estremo di giovinezza, avrà per egli chiesto, sperato, d'immettere la sua dentro la vita di tutti, d'essere come tutti gli appariranno gli uomini di un giorno d'allora.
|
Külváros (Hungarian)A külváros kanyargó utcáin furcsa érzés fogott el.
Mint könnyű sóhaj szakadt fel a hirtelen vágy bennem, hogy kilépjek magamból, és mindenki sorsát megosszam, s oly egyszerű legyek, mint ahogy a többiek mind a földön.
Nem volt ilyen örömben addig részem, talán nem is lesz. Beteg voltam, húszéves voltam akkor. A külváros kiépült utcáin át e hasztalan kivánság, mint könnyü sóhaj, láncolt magához.
Ahol gyermekkoromban csak egy-két kunyhó kapaszkodott meg szétszórtan a kopasz hegyoldal vonulatában, az emberi munka lázában épült a városnegyed. Először gyötört az édes és a meddő kivánság, hogy életem mindenki forró életébe helyezzem, s oly egyszerü legyek, mint ahogy a többiek mind a földön.
A többi ember hitével élni, szavuk beszélni, végezni dolgukat, hogy mind megértsék, mert borhoz és kenyérhez, asszonyhoz és gyerekhez hasonló, mindenki kincse az. De, ó jaj, rést hagytam, egy parányi zúgot a vágynak, hogy onnan nézzek széjjel és örüljek a végre elnyert, igazi örömmel, hogy nem vagyok már többé az emberek közt csak ember.
Sötét idő járt, e vágy is, mint messze szálló sóhaj oly kevés volt. Én megtaláltam újra — az ifjuság elillant visszhangja volt — a város nálam inkább más arcot öltött utcáiban. A magasodó házak falára, minden emberre és minden dolgára annak ráhullt a mindent elborító fátyol örökre.
Ma még a templom sárga, körülötte ha már rét nem zöldül is. A mélyben nem látok mást, a tengeren nyugodtan i hatalmas vitorlás fordul oldalára dölve. A színek, és a formák, az élet, melyben édes és hitvány sóhajom fogant. A véges világ, a formák, a színek, kezemben más lett minden, itt maradtam magamra kínzó érzéseimmel. Halál vár.
Még városunkba vagy egy hasonló városba visszatérnek a virágban álló napok. Majd valaki újraéli ifjúságom végső keserüségét, s egyetlen vágya az lesz, hogy életét mindenki életébe helyezze, s oly egyszerű legyen, mint az eljövendő hétköznapokban akárki.
|