Saba, Umberto: Hegyipatak (Il torrente in Hungarian)

Tu così avventuroso nel mio mito,

così povero sei fra le tue sponde.

Non hai, ch'io veda, margine fiorito.

Dove ristagni scopri cose immonde.

Pur, se ti guardo, il cor d'ansia mi stringi,

o torrentello.

Tutto il tuo corso è quello

del mio pensiero, che tu risospingi

alle origini, a tutto il fronte e il bello

che in te ammiravo; e se ripenso i grossi

fiumi, l'incontro con l'avverso mare,

quest'acqua onde tu appena i piedi arrossi

nudi a una lavandaia,

la più pericolosa e la più gaia,

con isole e cascate, ancor m'appare;

e il poggio da cui scendi è una montagna.

Sulla tua sponda lastricata l'erba

cresceva, e cresce nel ricordo sempre;

sempre è d'intorno a te sabato sera;

sempre ad un bimbo la sua madre austera

rammenta che quest'acqua è fuggitiva,

che non ritrova più la sua sorgente,

né la sua riva; sempre l'ancor bella

donna si attrista, e cerca la sua mano

il fanciulletto, che ascoltò uno strano

confronto tra la vita nostra e quella

della corrente.

Bár regémben kalandos sorsod éled,

két partod koldusszegényként kanyargat.

Nincsen számomra virágos szegélyed.

Ha elposványulsz, mocskot tár föl aljad.

Mégis, a szívem elszorul, ha nézlek,

ó, hegyicsermely,

csengésed úgy neszez fel,

mint múltat idéző emlékezések;

mi szép, kezdet s erő: ahhoz vezetsz el,

benned csodáltam mindezt álmodozva.

Nagy folyam s dühödt tenger elragadhat,

bár te mosónők lábát még pirosra

sem csipdesed meg,

én itt látlak a legveszélyesebbnek,

szigetes-zuhatagos legvígabbnak,

s a halom, melyről lecsobogsz, nekem: hegy.

Kavicsos partod dudva lepte sűrűn,

s egyre sűrűsödik emlékeimben;

itt egyre alkonyat van s egyre szombat,

s egy kisfiúcskát egyre arra oktat

komoly mamája, hogy ez szökevény víz,

forrásához, medréhez sose tér meg;

s a még szép asszony elszomorul újra,

amint kezéért nyúl a kisfiúcska,

ki úgy hallgatta, anyjához simulva,

hogy is hasonlít életünk — de furcsa! —

a csermelyéhez.