Saba, Umberto: La greggia

Greggia, tu che il sobborgo impolverato

traversi a sera: ed un lezzo a me grato

dietro te lasci, e hai tanta via da fare,

tra la furia dei carri e lo squillare

dei tram; dove la vita ha maggior fretta

come lenta procedi, e in te ristretta!

Greggia che amai dall’infanzia sperduta,

per te la doglia si fa in cor più acuta;

e mi viene, non so, d’inginocchiarmi;

non so, nel tuo lanoso insieme parmi

scòrger io solo qualcosa di santo,

e d’antico, e di molto venerando.

Ti mena un vecchio, sui  piedi malcerto:

un Dio per te, popolo nel deserto.

Ó, nyáj, a poros külvároson által

kedves szagoddal, az esti homályban

amint vonulsz – s még mennyi út van hátra,

autók sürgése, villamos-zaj, lárma

között, hol vége nincs a rohanásnak –

belőled biztonság és erő árad.

Ó, nyáj, szeretlek ifjúságom óta,

s ez érzést szívem mindmáig megóvta,

sokszor vágyom térdre hullni előtted,

és nem tudom mi, tán épp gyapjú-szőröd

bennem a szent, a tisztes-ősi, régi,

nagy látomások emlékét idézi.

Egy botló léptű vén vezérel téged,

mint Isten árva, sivatagi népet.