Saba, Umberto: Preludio

Oh, ritornate a me voci d’un tempo,

care voci discordi!

Chi sa che in nuovi dolcissimi accordi

io non vi faccia risuonare ancora?

L’aurora

è lontana da me, la notte viene.

Poche ore serene

il dolore mi lascia; il mio e di quanti

esseri ho intorno.

Oh, fate a me ritorno

voci quasi obliate!

Forse è l’ultima volta che in un cuore

– nel mio – voi v’inseguite.

Come i parenti m’han dato due vite,

e di fonderle in una io fui capace,

in pace

vi componete negli estremi accordi,

voci invano discordi.

La luce e l’ombra, la gioia e il dolore

s’amano in voi.

Oh, ritornate a noi

care voci d’un tempo!

Jertek vissza civódó régi hangok,

hisz zengtetek valaha bennem!

Ki tudja, hogy szelídebb zengzetekben

nem szólaltatlak-é meg egyszer?

A reggel

már messze tőlem, itt az éjszakán.

A kín kevés vidám

órát hagyott, az én kínom s köröttem

a többi lény keserve.

Ó, jertek hát sietve,

majdnem felejtett régi hangok!

Zengéstek szívet – úgy mint az enyémet –

tán utoljára zaklat.

Ahogy szüleim két életet adtak

s én eggyé tudtam olvasztani szépen,

békességben

fogtok azért is egymásba fonódni,

széthúzó hangzatok, ti!

A fény s az árny, az öröm és a kín

szereti egymást bennetek.

Ó, régi drága hangok, térjetek

még egyszer vissza hozzám!