This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Saba, Umberto: Első fuga (Prima fuga in Hungarian)

Portre of Saba, Umberto

Prima fuga (Italian)

La vita, la mia vita, ha la tristezza

del nero magazzino di carbone,

che vedo ancora in questa strada. Io vedo,

per oltre alle sue porte aperte, il cielo

azzurro e il mare con le antenne. Nero

come là dentro è il mio cuore; il cuore

dell’uomo è un antro di castigo. È bello

il cielo a mezzo la mattina, è bello

il mar che lo riflette, e bello è anch’esso

il mio cuore: uno specchio a tutti i cuori

viventi. Se nel mio guardo, se fuori

di lui, non vedo che disperazione,

tenebra, desiderio di morire,

cui lo spavento dell’ignoto a fronte

si pone, tutta la dolcezza a togliere

che quello in sé recherebbe. Le foglie

morte non fanno a me paura, e agli uomini

io penso come a foglie. Oggi i tuoi occhi,

del nero magazzino di carbone,

vedono il cielo e il mare, al contrasto,

più luminosi: pensa che saranno

chiusi da domani. Ed altri s’apriranno,

simili ai miei, simili ai tuoi. La vita,

la tua vita a te cara, è un lungo errore,

(breve, dorato, appena un’illusione!)

e tu lo sconti duramente. Come

in me in questi altri lo sconto: persone,

mansi animali affaticati; intorno

vadano in ozio o per faccende, io sono

in essi, ed essi sono in me e nel giorno

che ci rivela. Pascerti puoi tu

di fole ancora? Io soffro, il mio dolore,

lui solo, esiste. E non un poco il blu

del cielo, e il mare oggi sì unito, e in mare

le antiche vele e le ormeggiate navi,

e il nero magazzino di carbone,

che il quadro, come per caso, incomincia

stupendamente, e quelle più soavi

cose che in te, del dolore al contrasto,

senti - accese delizie - e che non dici? 

Troppo temo di perderle; felici

chiamo per questo i non nati. I non nati

non sono, i morti non sono, vi è solo

la vita viva eternamente; il male

che passa e il bene che resta. Il mio bene

passò, come il mio male, ma più in fretta

passò; di lui nulla mi resta. Taci,

empie cose non dire. Anche tu taci,

voce che dalla mia sei nata, voce

d’altri tempi serena; se puoi, taci;

lasciami assomigliare la mia vita

- tetra cosa opprimente - a quella nera

volta, sotto alla quale un uomo siede,

fin che gli termini il giorno, e non vede

l’azzurro mare - oh, quanta in te provavi

nel dir dolcezza - e il cielo che gli è sopra.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.sansepolcroliceo.it/padri/generale

Első fuga (Hungarian)

Az élet, az én életem olyan bus,

akár ez a fekete szenespince,

amerre járok itt az utcán. Látom

az ég kékjét e pince ajtajából,

s a tengert, ringó árbocokkal. Gyászol

a szivem is, mint lent a szén. Vezeklés

barlangja minden emberszív. Milyen szép

az ég, midőn felszáll a nap. Nagyon szép

a tenger, melyben tükröződik. És épp

ily szép a szivem: minden élő szivet

tisztán tükröz. Ha mélyére tekintek,

ha más szivekbe, csak reménytelenség

tekint reám, sötétség és halálvágy,

s elé az ismeretlen rettegése

vetül, minden gyönyörtől megrabolva,

mely volna bennünk. Hogyha száraz lombra

nézek, nem rettegek, s a halandókra

mint hulló lombra, úgy nézek. Szemed ma

e koromsötét pince homályából

nézi az eget és tengert. E szempár

ma még ragyog, de gondold meg: maholnap

lezárul. És majd más szemek ragyognak,

hasonlóak szememhez és szemedhez.

Az élet, az életed, bárhogy óvtad,

rövid, s aranyfényü illuzió csak,

s keményen megfizetsz; mint én fizettem

s fizetek, magamban s más emberekben,

s halk, fáradt állatokban, kik köröttem

járnak, serény vagy vontatott körökben.

Én bennük élek, és ők bennem élnek.

s a nappalban, mely fénnyel áld. Meséknek

tudsz még örülni? Én csak szenvedek már.

De téged, ugye, felvidít a kék ég,

s a sima tenger, és a tenger hátán

lehorgonyzott hajók, antik vitorlák,

és itt ez a fekete szenespince,

s mindez véletlen egy keretbe fogva

csodálatosan, és azok a lágyabb

dolgok, melyek fájdalmad enyhítői,

a felgyult kéjek, mikről sose szólasz.

Félek, hogy mindezt elveszítjük. Boldog

csak az, ki nincs. A meg nem születettek,

ők nincsenek, s a holtak nincsenek. Csak

az örök, zajló élet van. A muló

rossz, és az örök jó. Az én javam már

elmult, akár a bajaim. De gyorsan

mult el, de nyomtalan veszett el! Hallgass,

pogány dolgot ne szólj. És te is hallgass,

hang, mely az én hangomból fakadtál. Más

idők víg hangja, hogyha bírsz, csak hallgass.

Hadd hasonlítsam sorsomat, e gyászos

terhes sorsot, egy sötét szénraktárhoz,

hol a boltív alatt egy ember görnyed,

míg napja be nem alkonyul, s nem látja

a kék tengert — ó, mennyi gyönyörűség

csak szólni róla! — s az eget fölötte.   



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://canadahun.com/forum/showthread.php?p=2677298#post2677298

minimap