Saba, Umberto: Zaccaria
Zaccaria (Italian)I La vacca, l'asinello, la manzetta al bimbo avvolto in scompagnati panni erano stufa nell'inverno; i danni ristorava dei morbi una capretta.
La sua mamma, che pace in cielo aspetta, sei gli dava nel giro di dieci anni, sei fratellini; pur, fra pianti e affanni, due volte il dì fumava la casetta.
Là crebbe; e come sognava bambino, poco ai campi lo vide il paesello. Volle d'agricoltor farsi operaio.
Or – tra gli altri feriti – il tempo gaio della pace ricorda; sul cappello ha una penna: l'orgoglio dell'Alpino.
II E narra come, il braccio al collo, un giorno tornò alla casa per la guerra mesta. Nella corte una bimba s’alzò lesta, dette un grido. Egli: «Zitta – disse – Mima;
dov’è mia madre?» Della scala in cima l’abbracciò, né il vedersi fu una festa. «Questa – piangeva – di mio figlio è questa la faccia?» «Intero – rispose – ti torno.
Il braccio? Poco ci mette a guarire. Coraggio madre; su vi dico; buona». E tace, e appena ha piú nulla da dire:
«Fermati Austria, ch’io sto per morire» coi camerati la canzone intona: «I miei compagni li vedo fuggire».
III O narra quando per tutti di Santa Genoveffa la pia storia leggeva. Se a tanti casi il pianto non teneva, lei, sulla sedia assisa la piú alta:
«Zaccaria – comandava – o leggi o salta per questa»; e in mano la bacchetta aveva. Sul grandicello una lucerna ardeva, gialla, ogni bestia riposava affranta.
Ma se in casa indugiava ai suoi lavori, con lui gli amici attendevano, o un suono gli mandavano, acuto, dalla via.
Né a feste andavan senza Zaccaria, che ben di sé poté scrivere: Io sono un quore che con quista molti quori.
|
Zaccaria (Hungarian)I Üsző, bocika, csacsi volt a gyenge, betegen fekvős rongyos hacukákba bugyolált kicsi fiúnak a kályha; a kecske teje táplálta telente.
Mamája égben vár, békét keresve; tíz év alatt hat picit szült mamája, kéményük mégis, könnyel és zihálva naponta kétszer füstjét eregette.
Ott nőtt fel, s többre vágyott már gyerekként: szántani ritkán látták a faluból; parasztból munkás akart lenni végre.
Most — már sebesültek között — a béke boldog korára emlékszik; darutoll fityeg csákóján honfiúi-hetykén.
II Meséli: felkötött karral, bicegve ért haza egy nap a frontról, borúsan. Friss süldőlány pattant föl udvarukban, sikkantott. Ő pisszent: — Rá ne ijessz, te!
A mama hol van, Mima? — Megölelte a lépcsőn: anyja csak sírt szomorúan: — Fiacskám — meredt rá —, micsoda luk van az arcodon?! — Megjöttem neked egybe,
egészbe ... A karom? ... Ép nemsokára! Ej, no ne pityeregj! Ebcsont beforr! Hát!...- S tovább? Nincs. Hallgat. Szavát dalra váltja:
„Bécs, meglakolsz, kész vagyok a halálra . . — bajtársaival így fújja a nótát „kenyeres társam meghátrál, a gyáva ..
III Fölolvasást — meséli — néha tartott: „Szent Genovéva Szép Históriája", a legmagasabb széken, s ha nem állta olykor sírás nélkül, így szólt a nénje:
— Te, Zaccaria, olvasol-e végre vagy átugrod!? – és suhogott a pálca. Az ászokfán mécses csüngött le, sárga, pisla; s letörve kérődztek a barmok.
De ha elmaradt a dologtevésben, otthon megvárták cimborái híven, s az útról érte hangosat fütyültek.
És nem volt Zaccaria nélkül ünnep; méltán írhatta magáról: a szívem szívességet költ bárkinek szívében.
|