Sereni, Vittorio: Situazione

La forza del luogo comune,
dolorosa.
Lo zampillo della pompa nell'erba
sospiro inavvertito.
Il giardino all'imbrunire.
Seggiole in tondo, sdrai.
Sguardi noti s'incrociano: uno solo evasivo.
Generalmente calmi.

Sul rovescio del luogo comune
le campane del vespero. Inascoltate.
Da secoli e secoli a quest'ora
una spoglia ancora calda
di sangue e senso.
E attorno le rondini a migliaia.

Sono io tutto questo, il luogo
comune e il suo rovescio
sotto la volta che più e più s'imbruna.
Ma non può nulla contro un solo sguardo
di altri, sicuro di sé che si accende
dello sguardo mio stesso
contro gli occhi colpevoli
contro i passi furtivi che ti portano via.

A közhely megdönthetetlen hatalma
fájdalmat áraszt.
A szivattyú vízsugara a fűben
váratlan sóhajtás.
Nyújtózkodnak körben a székek.
Ismerős tekintetek kereszteződnek.
Nyugodtak, általában.

A közhely fonákja fölött
vecsernyére hívó harangszó.
Nem hallgat senki rá.
Századokról századokra ebben az órában
a levetett ruha még meleg
az érzékektől és a vértől.
S köröskörül a fecskék ezrei.

És mindez én vagyok, a közhely is,
a közhely felborzolt fonákja is.
A boltív mind mélyebben elborul,
de senki semmit nem tehet
az egyetlen tekintet ellen,
mely magabiztosan villanva felgyújt
engem magamat is, a bűnös szem ellen
s lopózó léptek ellen, mik tőlem elragadnak.