Soffici, Ardengo: Szivárvány (Arcobaleno in Hungarian)
|
Arcobaleno (Italian)Inzuppa 7 pennelli nel tuo cuore di 36 anni finiti ieri 7 aprile E rallumina il viso disfatto delle antiche stagioni
Tu hai cavalcato la vita come le sirene nichelate dei caroselli da fiera In giro Da una città all'altra di filosofia in delirio D'amore in passione di regalità in miseria Non c'è chiesa cinematografo redazione o taverna che tu non conosca Tu hai dormito nel letto d'ogni famiglia
Ci sarebbe da fare un carnevale Di tutti i dolori Dimenticati con l'ombrello nei caffè d'Europa Partiti tra il fumo coi fazzoletti negli sleeping-cars diretti al nord al sud
Paesi ore Ci sono delle voci che accompagnan pertutto come la luna e i cani Ma anche il fischio di una ciminiera Che rimescola i colori del mattino E dei sogni Non si dimentica nè il profumo di certe notti affogate nelle ascelle di topazio
Queste fresche giunchiglie che ho sulla tavola accanto all’inchiostro, Eran dipinte sui muri nella camera n.19 nell’Hotel des Anglais a Rouen: Un treno passeggiava sul quai notturno Sotto la nostra finestra Decapitando i riflessi delle lanterne versi colori, Tra le botti del vino di Sicilia; E la Senna era un giardino di bandiere infiammate.
Non c’è più tempo Lo spazio E’ un verme crepuscolare che si raggricchia in una goccia di fosforo: Ogni cosa è presente: Come nel 1902 tu sei a Parigi in una soffitta, Coperto da 35 centimetri quadri di cielo Liquefatto nel vetro dell’abbaino; La Ville t’offre ancora ogni mattina Il bouquet fiorito della Square de Cluny; Dal boulevard Saint-Germain, scoppiante di trams e d’autobus, Arriva, la sera, a queste campagne, la voce briaca della giornalaia di rue de la Harpe: “Paris-cùrses” “L’intransigeant” “La Presse”. Il negozio di Chaussures Raoul fa sempre concorrenza alle stelle; E mi accarezza le mani tutte intrise dei liquori del tramonto Come quando pensavo al suicidio, vicino alla casa di Rigoletto.
Sì, caro! L’uomo più fortunato è colui che sa vivere nella contingenza Al pari dei fiori: Guarda il signore che passa E accende il sigaro, orgoglioso della sua forza virile Recuperata nelle quarte pagine dei quotidiani, O quel soldato di cavalleria, galoppante nell’indaco della caserma Con una ciocchetta di lillà fra i denti.
L’eternità splende in un volo di mosca.
Metti l’uno accanto all’altro i colori dei tuoi occhi; Disegna il tuo arco: La storia è fuggevole come un saluto alla stazione; E l’automobile tricolore del sole batte, sempre più invano, Il suo record fra i vecchi macchinari del cosmo. Tu ti ricordi, insieme ad un bacio seminato nel buio, D’una vetrina di libraio tedesco, Avenue de l’Opéra, E della capra che brucava le ginestre Sulle ruine della scala del palazzo di Dario a Persepoli. Basta guardarsi intorno E scriver come si sogna, Per rianimare il volto della nostra gioia.
Ricordo tutti i climi che si son carezzati alla mia pelle d’amore. Raggianti al mio desiderio: Nevi, Mari gialli, Gongs, Carovane: Il carminio di Bombay e l’oro bruciato dell’Iran. Ne porto un geroglifico sull’ala nera. Anima girasole, il fenomeno converge in questo centro di danza Ma il canto più bello è ancora quello dei sensi nudi.
Silenzio, musica meridiana, Qui e nel mondo, poesia circolare: L’oggi si sposa col sempre Nel diadema dell’iride che s’alza. Siedo alla mia tavola, e fumo e guardo: Ecco una foglia giovane che trilla nel verziere di faccia; I bianchi colombi volteggiano per l’aria come lettere d’amore Buttate dalla finestra:
Conosco il simbolo, la cifra, il legame Elettrico, la simpatia delle cose lontane; Ma ci vorrebbero della frutta, delle luci, e delle moltitudini Per tendere il festone miracolo di questa pasqua. Il giorno si sprofonda nella conca scarlatta dell’estate; E non ci sono più parole Per il ponte di fuoco e di gemme.
Giovinezza, tu passerai come tutto finisce al teatro. Tant pis! Mi farò allora un vestito favoloso di vecchie affiches.
|
Szivárvány (Hungarian)Márts hét ecsetet szívedbe, mely tegnap lett harminchat éves, április hetedikén, s világítsd meg a régi évszakok szétdúlt arculatát.
Úgy nyargaltál az életen, mint a vásári körhinták nikkelfényű szirénei, körbe-körbe, városról városra, bölcsességből őrületbe, szerelemből szenvedésbe, királyi bőségből nyomorba: nincs oly templom, mozi, szerkesztőség vagy kocsma, mit nem ismersz; minden család ágyában háltál.
Farsangi mókát tarthatnánk mindama búból, mely ott maradt az esernyővel együtt Európa kávéházaiban, vagy a zsebkendőkkel füstbe veszett az észak s dél felé futó hálókocsikban.
Tájak, órák s némely hangok mindenhová követnek, mint a kutyák s a hold, sőt a szirénabúgás sem megy feledésbe, mely fölkavarja a hajnal s az álmok színeit, sem a topázszín hónaljakba fojtott éjszakák illata.
E hűvös nárciszok asztalomon, a tinta mellett, tarkították a Rouen-i Hôtel des Anglais-ban a 19-es szoba falait: vonat zakatolt az éji parton ablakunk alatt, lefejezve a tarka lámpák visszfényeit a szicíliai boroshordók között; s a Szajna lángralobbant zászlók kertje volt.
Megszűnt az idő: a tér foszforcseppben vonagló esti féreg minden jelen van: 1902-ben egy párizsi padlásszobában ülsz, a tetőablak üvegébe olvadó 35 centiméter éggel fejed fölött; La Ville átnyújtja reggelenként a Square de Cluny virágcsokrát; a villamosoktól s autóbuszoktól szétrobbanó boulevard Saint Germain felől az újságárusnő borízű hangja idehallatszik estefelé: „Paris-cùrses!" „L'Intransigeant!" „La Presse!" A Chaussures Raoul üzlete folyvást verseng a csillagokkal, s alkonynedűben ázó kezeim egymást simogatják, mint mikor öngyilkos akartam lenni Rigoletto háza mellett.
Igy van ez, öregem! Legboldogabb, aki élni tud a véletlenek alkotta létben, mint a virágok; nézd csak azt a sétáló urat, aki szivarra gyújt, férfiúi erejére büszkén, mit visszanyert a napilapok negyedik oldalán, vagy azt a huszárt, aki a kaszárnya indigókékjén átüget, orgonafürttel fogai közt.
Az öröklét egy légy röptében benneragyog.
Rakd egymás mellé szemed színeit, rajzold ki ívedet: tűnékeny a történelem, mint kalaplengetés az állomáson, s a nap háromszínű automobilja mindhiába javít rekordot a kozmosz vén tragacsai között.
A sötétbe szórt csókkal együtt emlékszel a német könyvkereskedő kirakatára az avenue de l'Opéra-n, s a harasztot rágó kecskére is Persepolisban, Dárius palotalépcsőjének romjain. Elég volt széttekinteni s úgy írni, ahogy álmodunk, hogy földerüljön örömünk ábrázata.
Minden égtáj eszembe jut, mely szerelemmel bizsergette bőrömet, minden ország s civilizáció, amely vágyam felé sugárzik: hómezők, sárga tengerek, gongütések, karavánok: Bombay bíbora és Irán izzó aranya, ahonnan hieroglifát hozok fekete szárnyon. Napraforgó lélek, a tünemény a tánc e magvában összpontosul; de a legszebb ének mégis a meztelen érzékeké.
Csend, déli zeneszó, itt és mindenütt, körbeáramló költemény: a ma a mindenkorral egyesül a fölragyogó szivárvány sugárkoronájában. Asztalomnál ülök, füstölök s szemlélődöm: lám egy fiatal levél remeg szemközt, a kertben, fehér galambok keringenek a légben, mint ablakon kiszórt szerelmeslevelek:
Ismerem a szimbólumot, a rejtjelet, az elektromos áramkört, a távoli dolgok vonzódását; de gyümölcsök, fénysugarak s tömegek kellenének, hogy kifeszítsük a virágfüzért, e húsvét-csodáját. A nappal a nyár bíbor teknőjében elmerül, s több szó nem akad a tűzből s drágakőből épülő hídhoz.
Elmúlsz, ifjúság, mint mikor véget ér az előadás. Tant pis! Ócska plakátokból szabok majd mesés ruhát magamnak.
|