Ungaretti, Giuseppe: Káin (Caino in Hungarian)

Corre sopra le sabbie favolose

E il suo piede è leggero.

O pastore di lupi,

Hai i denti della luce breve

Che punge i nostri giorni.

Terrori, slanci,

Rantolo di foreste, quella mano

Che spezza come nulla vecchie querci,

Sei fatto a immagine del cuore.

E quando è l'ora molto buia,

Il corpo allegro

Sei tu fra gli alberi incantati?

E mentre scoppio di brama,

Cambia il tempo, t'aggiri ombroso,

Col mio passo mi fuggi.

Come una fonte nell'ombra, dormire!

Quando la mattina è ancora segreta,

Saresti accolta, anima,

Da un'onda riposata.

Anima, non saprò mai calmarti?

Mai non vedrò nella notte del sangue?

Figlia indiscreta della noia,

Memoria, memoria incessante,

Le nuvole della tua polvere,

Non c'è vento che se le porti via?

Gli occhi mi tornerebbero innocenti,

Vedrei la primavera eterna

E, finalmente nuova,

O memoria, saresti onesta.

Fut mondabeli pusztaság homokján,

és nem üt zajt a lába.

Ó, farkasőrző pásztor,

fogazatod a kurta fényé,

mely átdöf napjainkon.

Rémült felugrás,

erdőségek hörgése, puszta kéz, mely,

mint semmiséget, tölgyeket tör össze,

hű tükörképe vagy a szívnek.

S ha már nagyon sötét az óra,

az elvarázsolt

lombok közt a jókedvű test vagy?

S a vágy kitör közben belőled,

száll az idő, homályba fordulsz,

s elfutsz lépéseimmel.

Mint árnyékba a forrásvíz, aludni!

Mikor a reggel csupa sejtelem még,

fogadnálak be, lélek,

a pihenő habokból.

Lélek, soha nem csitíthatlak el már?

Sosem lesz, hogy ne lássak vért az éjben?

Ó, unalom tolakvó lánya,

emlék, szünetnélküli emlék,

hát nincs vihar, mely széteső porod

fellegeit tovavigye magával?

Szemem ártatlansága visszatérne,

örök tavasz nyílna köröttem.

És végre megújultan,

becsületes lennél, ó, emlék.