Ungaretti, Giuseppe: A halottról, akit hallomásból szerettem meg (Di persona morta divenutami cara sentendone parlare in Hungarian)

Si dilegui la morte

Dal muto nostro sguardo

E la violenza della nostra pena

S'acqueti per un attimo,

Nella stanza calma riapparso

Il tuo felice incedere.

Oh bellezza flessuosa, è Aprile

E lo splendore giovane degli anni

Tu riconduci,

Con la tua mitezza,

Dove più è acre l'attesa malinconica.

Di nuovo

Dall'assorta fronte,

I tuoi pensieri che ritrovi

Fra i famigiiari oggetti,

Incantano,

Ma, carezzevole, la tua parola

Rivivere già fa,

Più a fondo,

Il brevemente dolore assopito

Di chi t'amò e perdutamente

A solo amarti nel ricordo

È ora punito.

Tűnjék el a halál

Néma tekintetünkből

Csupa erőszak bánatunk

Egy percre csillapodjék,

Csöndes szobánkban megjelent

Boldog járás-kelésed.

Ó, hullám-léptű szépség, április van

S az évek ifjú csillogását

Visszahozod te

Oly szelíden mihozzánk,

Hol éles a mélabú meg a várakozás.

Megintcsak

Tűnődő homlokodon

A gondolatok, miket újra föllelsz

Meghitt kis tárgyaid között

Megigéznek,

De, drágaság, beszéded

Már élesztgeti ismét

S legéberebbre

Nemrég elszunnyadt bánatát

Annak, ki szeretett s most büntetése

Szeretni tovább is tébolyodottan

Azt, ami emlék.