Ungaretti, Giuseppe: Gridasti: Soffoco...

Non potevi dormire, non dormivi...

Gridasti: Soffoco...

Nel viso tuo scomparso già nel teschio,

Gli occhi, che erano ancora luminosi

Solo un attimo fa,

Gli occhi si dilatarono... Si persero...

Sempre era stato timido,

Ribelle, torbido; ma puro, libero,

Felice rinascevo nel tuo sguardo...

Poi la bocca, la bocca

Che una volta pareva, lungo i giorni,

Lampo di grazia e gioia,

La bocca si contorse in lotta muta...

Un bimbo è morto...

Nove anni, chiuso cerchio,

Nove anni cui nè giorni, nè minuti

Mai più s'aggregeranno:

In essi s'alimenta

L'unico fuoco della mia speranza.

Posso cercarti, posso ritrovarti,

Posso andare, continuamente vado

A rivederti crescere

Da un punto all'altro

Dei tuoi nove anni.

Io di continuo posso,

Distintamente posso

Sentirti le mani nelle mie mani:

Le mani tue di pargolo

Che afferrano le mie senza conoscerle;

Le tue mani che si fanno sensibili,

Sempre più consapevoli

Abbandonandosi nelle mie mani;

Le tue mani che si fanno sensibili,

Sempre più consapevoli

Abbandonandosi nelle mie mani;

Le tue mani che diventano secche

E, sole - pallidissime -

Sole nell'ombra sostano...

La settimana scorsa eri fiorente...

Ti vado a prendere il vestito a casa,

Poi nella cassa ti verranno a chiudere

Per sempre. No, per sempre

Sei animo della mia anima, e la liberi.

Ora meglio la liberi

Che non sapesse il tuo sorriso vivo:

Provala ancora, accrescile la forza,

Se vuoi - sino a te, caro! - che m'innalzi

Dove il vivere è calma, è senza morte.

Sconto, sopravvivendoti, l'orrore

Degli anni che t'usurpo,

E che ai tuoi anni aggiungo,

Demente di rimorso,

Come se, ancora tra di noi mortale,

Tu continuassi a crescere;

Ma cresce solo, vuota,

La mia vecchiaia odiosa...

Come ora, era di notte,

E mi davi la mano, fine mano...

Spaventato tra me e me m'ascoltavo:

E' troppo azzurro questo cielo australe,

Troppi astri lo gremiscono,

Troppi e, per noi, non uno familiare...

(Cielo sordo, che scende senza un soffio,

Sordo che udrò continuamente opprimere

Mani tese a scansarlo...)

Nem bírtál elaludni, nem aludtál...

Megfulladok! – zokogtad...

Arcodon, mely már eltűnt koponyádban,

Szemed, egy pillanattal azelőtt még

Fényes szemed

Óriásira tágult... Aztán elveszett...

Mindig félénk, lázongó, kusza voltam,

De a szemedben szabadon,

Tisztán és boldogan születtem újjá...

Aztán a száj, a száj,

Amely egykor, napok hosszú során át

Kedvességtől s örömtől csillogott,

A száj eltorzult, néma küzdelemben...

Egy kisfiúcska meghalt...

Kilenc év, bezárult a kör,

Kilenc év, melyhez se napok, se percek

Nem csatlakoznak többé:

Reményem lángja már

Egyedül csak belőlük él.

Kereshetlek, megtalálhatlak újra,

Mehetek, folyton csak megyek, hogy ismét

Lássalak növekedni

Kilenc éved egyik pontjáról másikára.

Folyton ott tudhatom,

Tapinthatóan ott tudom

Érezni a kezedet a kezemben:

Kisded-kezed,

Mely fogja s nem ismeri az enyémet;

Érzékennyé vált kezedet, amint

Egyre tudatosabban

Bízza rá magát a kezemre;

Kiszáradt kezedet, ahogy

Magányosan – halott-fakón –

Magányosan pihen a félhomályban...

Egy hete még virultál...

Hazamegyek, elhozom a ruhádat,

Aztán jönnek és a ládába zárnak

Örökre. Nem, örökre

Lelkem lelke vagy és fölszabadítod.

Jobban fölszabadítod,

Mintsem élő mosolyod tudta volna.

Próbáld meg újra, növeld erejét,

Akard, s fölszállok, kedves! oda hozzád,

Ahol nyugodt s haláltalan az élet.

Túlélve téged, vezeklem a tőled

Bitorlott évek iszonyát,

És hozzáteszem éveidhez őket,

Önvádtól eszelősen,

Mintha még köztünk, halandók között

Növekednél tovább;

Pedig csak gyűlöletes öregségem

Növekszik üresen, sötéten...

Mint most, akkor is éj volt,

S kezed, finom kis kezed ideadtad...

Döbbenten hallgattam magam magamban:

Túlságosan kék ez a déli égbolt,

Túl sok rajta a csillag,

Túl sok, de nekünk egyik sem barátunk...

(Süket ég, sóhaj nélkül alkonyul le,

Süket, de folyton zúg, hogy a felém tárt

Kis kezet eltaszítsa...)