Valeri, Diego: December (Dicembre in Hungarian)

Tristi venti scacciati dal mare

agitavano la città notturna.

Da nere gole aperte tra le case

rompevano, invisibili

ombre, con schianti ed urla;

si gettavano per le vie deserte

ferme nel bianco gelo dei fanali,

urtavano alle porte

sbarrate, s'abbrancavano alle morte

rame d'alberi dolenti,

scivolavano lungo muri lisci,

dileguavano via, serpenti,

con fischi lunghi e lenti strisci...

Ora mi sporgo nell'attonita pace

della grigia mattina: tutto tace.

Teso il cielo di pallide bende.

Il gran cipresso, assorto, col suo verde

strano, nell'alta luce. Un coccio lustra

tra la terra bruna dell'orto.

Finestre senza tende, cupe,

guardano intorno. Non c'è voce umana,

grido d'uccello, rumore di vita,

nell'aria vasta e vana.

C'è solo una colomba,

tutta nitida e bionda,

che sale a passi piccoli la china

d'un tetto, su tappeti

fulvi di lana vellutata, e pare

una dolce regina

di Saba

che rimonti le silenziose scale

della sua fiaba.

Zord szeleket hajtott erre a tenger,

fölkavarták a város éjszakáját,

házak közt ásító sötét torokból

rohantak elő, láthatatlan

árnyak, fölzúgva, dübörögve

zúdultak az ívlámpák fénykörében

jegesen fénylő és kihalt utakra;

a kapukon a závárt

zörgették s a targallyat rázták

meggyötört testű fákról,

tovasuhantak sima falak mellett,

hosszú kígyófüttyüket a sikátor

s cikázó útjukat magába nyelte.

Most a szürke hajnalban, néma csöndben

fölolvadok, és béke van köröttem.

Az eget még halvány fátyol borítja.

Éles fényből emelkedik ki furcsa

zöldjével a roppant ciprus. A tájék

fekete földjén csiga fénylik;

csak a csupasz ablakszemek merednek

körös-körül. Nincsen járókelő, sem

rikkantó madár: nincs nesze a létnek

a tágas, meddő levegőben.

Galamb száll a tetőre,

tündöklő tollu, szőke,

s úgy tipeg föl szőnyegén a cserépnek,

mintha valami bársony

pirosán járna, s látom újra,

csöndesen tovalépked,

kicsi Sába

királynője, a lépcsőkön vonulva

meséi otthonába.