Vigna, Pier della: Amore, in cui disio ed ho fidanza

Amore, in cui disio ed ho fidanza,

     Di voi, bella, m’ha dato guiderdone:

     Guardomi in fin che vegna la speranza,

     Pur aspettando bon tempo e stagione.

     Com’om ch’è in mare, ed ha spene di gire,

     Quando vede lo tempo, ed ello spanna,

     E già mai la speranza no lo ’nganna:

     Cosi faccio, madonna, in voi venire.

Or potess’eo venire a voi, amorosa,

     Come larone ascoso, e non paresse!

     Ben lo mi terria’n gioia aventurosa

     Se l’amor tanto bene mi facesse!

     Sì bel parlante, donna, con voi fora,

     E direi como v’amai lungiamente,

     Più ca Piramo Tisbia dolzemente,

     Ed ameraggio, in fin ch’eo vivo, ancora.

Vostro amore e che mi tiene ’n disiro

     E donami speranza con gran gioi’,

     Ch’io non curo s’eo doglio od ho martiro,

     Membrando l’ora ched eo vegno a voi.

     Ca s’eo troppo dimoro, aulente lena,

     Pare ch’eo pera, e voi mi perderete:

     Adunque, bella, se ben mi volete,

     Guardate ch’eo no mora in vostra spena.

In vostra spena vivo, donna mia,

     E lo mio core adesso a voi rimando,

     E l’ora tardi mi pare che sia

     Che fino amore a vostro cor dimando.

     E guardo tempo vi sia in piacimento

     E spanda le mie vele inver voi, rosa,

     E prenda porto là ’ve si riposa

     Lo mio core allo vostro insegnamento.

Mia canzonetta, porta esti compianti

     A quella che ’n balia ha lo meo core,

     E le mie pene contale davanti

     E dille com’eo moro per su’ amore

     E mandimi per suo messaggio a dire

     Com’eo conforti l’amor che lei porto;

     E se ver lei i’ feci alcuno torto,

     Donimi penitenza al suo volire.

Ámor, tebenned vágyam és reményem,

   hisz szépem kínált tégedet jutalmul,

   lesem hát, hogy betellenék reményem,

   a jó időt, midőn új évszak indul;

   mint tengeren veszteglő várja egyre,

   vitorlabontó szél röpítse végre

   s immár nem csalja meg hiú reménye,

   tehozzád, hölgyem, szállanék repesve.

Szerelmem, ó, bár hozzád úgy mehetnék,

   akár a tolvaj, loppal, meg se látva,

   mint megköszönném Ámornak kegyelmét,

   ha íly örömre méltónak találna.

   Mint folyna, hölgyem, lágy beszéd a számon,

   elárulnám, hogy szeretlek, s mióta,

   Tisbét Piramus íly féltőn nem ótta,

   s hogy élek még, valóban azt csodálom.

Mindegyre szítja vágyamat szerelmed,

   gyönyörűségem érleli reménnyel,

   örömest tűrök kint meg égedelmet,

   amaz óráért, mely hozzád vezérel;

   mert, ím sokáig tőled messze vetve

   elpusztulok, te pusztítasz el éppen,

   ha szeretsz hát, ne várass, drága szépem,

   hived magát hiába ne epessze.

Így élek, várakozva, asszonyom, rád,

   ez a reménység éltet régtelen-rég,

   és most elküldöm szívemet tehozzád,

   esengve szíved gyönge-lágy szerelmét;

   lesem az órát, mely kedvedre volna,

   virágom, hogy vitorlám bontva, szálljak, –

   és révbe érten megpihenjek nálad,

   csak szód ügyelve s ott lehorgonyozva.

Vidd el, dalocskám, e panaszomat mind,

   ahhoz, ki szívem tartja most kezében,

   meséld el híven a keserű, vad kínt,

   hogy szerelméért halok meg, meséld el,

   s ne hallgasd el izenetem, hogy egyre

   növekszik még iránta hű szerelmem,

   s ha vétettem valaha hölgyem ellen,

   büntessen érte méltán kényre-kegyre.