Zanzotto, Andrea: Alto, altro linguaggio, fuori idioma?

Lingue fioriscono affascinano
inselvano e tradiscono in mille
             aghi di mutismi e sordità
sprofondano e aguzzano in tanti e tantissimi idioti
Lingue tra i cui baratri invano
si crede passare - fioriti, fioriti, in altissimi
             sapori e odori, ma sono idiozia
Idioma, non altro, è ciò che mi attraversa
in persecuzioni e aneliti h j k ch ch ch
             idioma
             è quel gesto ingessato
             che accumula
             sere sforbiciate via verso il niente. Ma
pare che da rocks crudelmente franti tra
i denti diamantiferi, in
ebbri liquori vengano gl’idiomi!
Pare, ognuno, residuo di sé, di
io-lingua, ridotto a seduzione!
Ma vedi come - in idioma - corra i più orribili rischi
la stessa nebbia fatata del mondo, stock
di ogni estatico scegliere, di ogni devozione
             E là mi trascino, all’intraducibile perché
             fuori-idioma, al qui, al sùbito,
             al circuito chiuso che pulsa,
             al grumo, al giro di guizzi in un monitor
Non vi siano idiomi, né traduzioni, ora
             entro il disperso
             il multivirato sperperarsi in sé
            di questo ritornante attacco dell’autunno.
«Attacco», «traduzioni», che dissi? O
altri sinonimi h j k ch ch ch
sempre più nervosamente adatti, in altri idiomi?
Ma che m’interessa ormai degli idiomi?
Ma sì, invece, di qualche
piccola poesia, che non vorrebbe saperne
ma pur vive e muore in essi - di ciò m’interessa
e del foglio di carta
per sempre rapinato dall’oscurità
ventosa di una ValPiave
davvero definitivamente
canadese o australiana
                                   o aldilà.

Nyelvek virágzanak bűvölnek
vadonnak és csalnak meg a némaságok
                     és süketségek ezer tűjében
süllyednek és élesednek annyi és annyi idiótában
Nyelvek melyek szakadékain hiába
próbálnak átvágni − virágoznak, virágoznak azok, fenséges
                     ízekben és illatokban, de idiótaságok
Idióma, nem más, ez az, mi keresztüljár engem
zaklatva sóhajtásokban h j k ch ch ch
                     idióma
                     az a begipszelt gesztus
                     mely a semmi felé
                     kivagdalt estéket halmoz. De
                     úgy tetszik, a gyémántkemény fogak közt
                     kegyetlenül szétmorzsolt rockokból,
                     mámoros nedvekből jönnek az idiómák!
Úgy tetszik, mindenki, önmaga maradéka,
az én-nyelvé, a csábítás áldozata!
De látod, − az idiómában − miként vállal szörnyű kockázatokat
a világ ugyanazon elvarázsolt köde, minden
izgatott választás, minden ájtatosság stockja
És oda vonszolom magam, a visszaadhatatlan miérthez
                     az idiómán kívül, az idéhez, az azonnalhoz,
                     a pulzáló rövidzárlathoz,
                     a röghöz, a monitoron villogó körökhöz
Nincsenek idiómák, se fordítások, most
                     a széttöröttön belül
                     a multivirátus magábaveszés
                     az ősz eme visszatérő rohamában.
„Roham”, „fordítások”, mit mondtam? Óh
más szinonímák h j k ch ch ch
mind idegesebben adottak, más idiómákban?
De mit érdekelnek engem már az idiómák?
De bizony, néhány
kisebb költemény, mely nem akarna tudni róla,
de bennük él és hal − ez érdekel
és a papírlap,
melyet örökre elragad egy
valóban véglegesen
kanadai vagy ausztráliai
ValPiave szeles sötétje
                         vagy a túlvilág.