Zanzotto, Andrea: Colloquio

"Ora il sereno è ritornato

le campane suonano per il vespero

ed io le ascolto con grande dolcezza.

Gli ucelli cantano festosi nel cielo perché?

Tra poco è primavera

i prati metteranno il suo manto verde,

ed io come un fiore appassito

guardo tutte queste meraviglie."

Scritto su un muro in campagna

Per il deluso autunno,

per gli scolorenti

boschi vado apparendo, per la calma

profusa, lungi dal lavoro

e dal sudato male.

Teneramente

sento la dalia e il crisantemo

fruttificanti ovunque sulle spalle

del muschio, sul palpito sommerso

d'acque deboli e dolci.

Improbabile esistere di ora

in ora allinea me e le siepi

all'ultimo tremore

della diletta luna,

vocali foglie emana

l'intimo lume della valle. E tu

in un marzo perpetuo le campane

dei Vesperi, la meraviglia

delle gemme e dei selvosi uccelli

e del languore, nel ripido muro

nella strofe scalfita ansimando m'accenni;

nel muro aperto da piogge e da vermi

il fortunato marzo

mi spieghi tu con umili

lontanissimi errori, a me nel vivo

d'ottobre altrimenti annientato

ad altri affanni attento.

Sola sarai, calce sfinita e segno,

sola sarai fin che duri il letargo

o s'ecciti la vita.

Io come un fiore appassito

guardo tutte queste meraviglie

E marzo quasi verde quasi

meriggio acceso di domenica

marzo senza misteri

inebetì nel muro.

„Megint derűs az ég, –

litániára harangoznak s én 

 nagy gyönyörűséggel hallgatom.

A madarak vidáman énekelnek a légben fönt,

– vajon miért? Tavasz lesz nemsokára,

zöldszínű palástját a rétek magukra öltik,

és én akár egy elhervadt virág, bámulom

e csodákat."

Fölirat egy falusi ház falán.

Át a csalódott őszön, a

színükveszítő

erdőkön fel-feltűnve ballagok, mély

csöndben, a munkától s a lucskos

bűntől távol szakadva.

Érzem, amint a

krizantém és a dália törékeny

virága hajt mindenfelé: mohák

vállain, fáradt és édes vizek

eltűnt szívdobbanásán.

Tengődő, furcsa létezés fog egybe

az ösvényekkel, míg a kedves

hold búcsúzkodva reszket

fölöttem, és a völgyzug

meghitt sugára zengő

leveleket fakaszt ki. És te egy

örökös március litániára

hívó harangját, a rügyek csodáit,

az erdei madarakét s a vágyét

a meredek falra karcolt szövegben

el-elfúlón elém idézed;

az eső- s férgek-málasztotta falról

a boldog márciust tanítod

nekem távol kanyargó,

alázatos botlásokkal, nekem, ki

a másként megtört október homályán

másféle gyötrelmekre nézek.

Magad maradsz, te, rozzant fal s te írás,

magad maradsz, míg tart a kábulat, vagy

míg föl nem gyúl az élet.

És én akár egy elhervadt virág

bámulom e csodákat

S a március a szinte zöld a

szinte égő vasárnap-dél a titkok

nélkül kibomló március

díszlett bárgyún a falról.