Zanzotto, Andrea: A szó lehetetlensége (Impossibilità della parola in Hungarian)
|
Impossibilità della parola (Italian)Se con te, sorella, se in tua vece giacendo corpo di vetro, dal vetro della bara dal basso dolce e pauroso, il mondo veduto avessi, ieri, tra bisbigli di campane e il compianto di novembre - come in un vecchio film venne narrato - se il tuo silenzio col mio mutato avessi, non maggiore l'affanno, non la morte maggiore: e consumato lo stanco equivoco ora mi dorrei? E se per te compagno, se in tua vece i folgoranti prati la terra tagliente la neve saziata avessi, nel tuo grido quale grido mio per te, dal cuore lacerato, quale fatale e fosco giorno a lieto volto a aperto petto salutato avrei. Che mi trattenne lungi da voi, dal vostro sonno sterile o dalla vostra umile apoteosi? Forse quella che dicono sporca speranza - e al gioco spinto ancora da viscere agitate di presente, di fisici conati, non disertai da questo esistere ove terra tocca e beve la mente, dove il sole è un lontano martirio. Non disertai, nè seguirvi mi fu dato oltre l'accadimento lo schema atono afoso delle lacrime. Speranza e fede, virtù che dai cieli discendono, assai più che il fuoco offeso di carità. Voci ed occhi traditi assai, ma più tu offesa carità senza potenza, sgomenta anima; nè te volli salvare per alla fine perderti, pietoso non fui troppo di me se prime e verdi sempre, nelle ombre mie, speranza carità fede non foste voi quella che pietà di noi si dice. E se un giorno dal fango, da una veglia impossibile, o da una sede non umana, o da un'innominabile certezza io-non-io ripensassi a questo spazio gocciola, astuta pietra, a questa sacra e feroce brevità di cose e sensi e segni, se il fuoco di Marte cogliessi avvolto alle sue sere e mari da salutari effimere salsedini e fanciulle protese ad abbracciare il luccichio degl'inferi e l'opera che edifica e ricade in sè come in un sogno, forse anch'io - reo di speranza e d'amore - se tu fossi, sarei, tu ch'è da folli il nominare, da folli il tacere? Stipato avello, attesa, eco, di testa mozza: al più blasfemo dei silenzi equivale. Ma donde in suoni che nulla non di te colmi insegnano, non cieli nè opere nè volti nè lo stesso adusto loro contraddirsi, io mi trascino e tento? Dai mattini orribili tu liberami dalla luce infinita che non leva a sè le mie scomposte passioni, i gesti invano ripetuti, ai mattini toglimi, ai risvegli nel raggiante terrore, tu risveglio perpetuo su te stesso.
|
A szó lehetetlensége (Hungarian)Ha veled, nővérem, ha helyetted, én nyugvó üvegtest, a ravatal üvegén át, édes, iszonyatos mélységből láttam volna a világot, tegnap, harangsuttogásban és novemberi panaszban, – ahogy egy régi film mesélte – ha elcseréltem volna hallgatásom a tiéddel, nagyobb nem volna a fájdalom, a halál sem nagyobb: panaszkodjam hát, most, hogy a fáradt tévedés megesett? Ha éretted, társam, ha helyetted én csillapitottam volna a villámló mezők, az édes föld, a hó szomjuságát, a te kiáltásodban ezt az én éretted kiáltó, tépett szívből jövő szavamat – a sorsnak ezt a sötétnapját derűs pillantással, szabad mellel köszöntöttem volna. Mi tartott engem távol sokáig tőletek, a ti mitsem jelentő alvásotoktól, vagy alázatos istenülésetektől? Olyasmi talán, amit mocskos reménynek nevezünk és zsigereimtől még játékra szorítva, felajzva a jelentől, a testi kísérletektől, még nem menekültem ebből a létből, ahol a szellem a rögből iszik, ahol a napfény távoli vértanúság. Nem menekültem, mert még, túl az eseményeken, a könnyek fülledt hangtalan tervét kellett teljesítenem. Remény és hit, ezek az égből hullott ajándékok – nem a szerelem sértett tüze, hangok és szemek – nagyon is megcsalnak, különösen te, erőtlen sértett szerelem, megriadt lélek; nem akartalak őrizni téged, hogy végül elveszítselek; önmagam iránt nem voltam túlzott részvéttel, ha ti, eredetileg örökké zöldek, remény, hit, szeretet, nem nőttetek az árnyékomban – könyörületesség magunk iránt. Ha egy nap majd az iszapból, valami képtelen virrasztásból, egy embertelen helyről, kimondhatatlan bizonyosságból én – nem – én erre a cseppnyi térre – ravasz kő –, a dolgoknak, jelentéseknek és jeleknek erre a szent és vad rövidségére gondolnék, ha elérném a Mars önnön estéibe bukott tüzét, es gyógyító- elmuló sósságú tengereket, lányokat, akik lehajolnak, hogy a Hádesz szikrázását öleljék, és a művet, amely növekszik, s mintegy álomban magába visszahull, akkor talán léteznék én (reménynek és szeretetnek adósa) is, ha te léteznél, akiről beszélni balgaság, hallgatni balgaság? Domborodó sír, várakozás, visszhang, levágott fejből: kárhozatosabb hallgatás nincs ennél. De honnan vánszorgok, miközben hangokkal próbálkozom, miket nem töltesz be, melyek nem tanítanak semmire, nem mondanak ellen sem pillantásoknak, sem műveknek, sem égnek. Szabadíts meg a szörnyű holnapoktól, a végtelen fénytől, mely nem fogadja el kusza kínom, meddő mozdulataim, vedd el tőlem a holnapot, az ébredést a sugárzó iszonyatban, te, önmagadontúli örök ébredés.
|