This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Zanzotto, Andrea: A szó lehetetlensége (Impossibilità della parola in Hungarian)

Portre of Zanzotto, Andrea

Back to the translator

Impossibilità della parola (Italian)

Se con te, sorella, se in tua vece

giacendo corpo di vetro, dal vetro

della bara dal basso

dolce e pauroso, il mondo

veduto avessi, ieri, tra bisbigli

di campane e il compianto di novembre

- come in un vecchio film venne narrato -

se il tuo silenzio col mio mutato avessi,

non maggiore l'affanno, non la morte

maggiore: e consumato

lo stanco equivoco ora mi dorrei?

E se per te compagno, se in tua vece

i folgoranti prati

la terra tagliente la neve

saziata avessi,

nel tuo grido quale grido mio

per te, dal cuore lacerato, quale

fatale e fosco giorno a lieto volto

a aperto petto salutato avrei.

Che mi trattenne lungi

da voi, dal vostro sonno

sterile o dalla vostra

umile apoteosi? Forse quella

che dicono sporca speranza -

e al gioco spinto ancora

da viscere agitate

di presente, di fisici conati,

non disertai da questo

esistere ove terra

tocca e beve la mente, dove il sole

è un lontano martirio.

Non disertai, nè seguirvi mi fu dato

oltre l'accadimento

lo schema atono afoso delle lacrime.

Speranza e fede, virtù che dai cieli

discendono, assai più che il fuoco offeso

di carità. Voci ed occhi traditi

assai, ma più tu offesa

carità senza potenza, sgomenta

anima; nè te volli salvare

per alla fine perderti, pietoso

non fui troppo di me se prime e verdi

sempre, nelle ombre mie,

speranza carità fede non foste voi

quella che pietà di noi si dice.

E se un giorno dal fango,

da una veglia impossibile,

o da una sede non umana,

o da un'innominabile certezza

io-non-io ripensassi a questo spazio

gocciola, astuta pietra, a questa

sacra e feroce brevità di cose

e sensi e segni, se il fuoco di Marte

cogliessi avvolto alle sue sere e mari

da salutari effimere salsedini

e fanciulle protese ad abbracciare

il luccichio degl'inferi

e l'opera che edifica e ricade

in sè come in un sogno, forse anch'io

- reo di speranza e d'amore -

se tu fossi, sarei, tu ch'è da folli

il nominare, da folli il tacere?

Stipato avello, attesa, eco, di testa

mozza: al più blasfemo

dei silenzi equivale.

Ma donde in suoni che nulla

non di te colmi insegnano, non cieli

nè opere nè volti nè lo stesso

adusto loro contraddirsi,

io mi trascino e tento?

Dai mattini orribili tu liberami

dalla luce infinita che non leva

a sè le mie scomposte

passioni, i gesti invano ripetuti,

ai mattini toglimi, ai risvegli

nel raggiante terrore,

tu risveglio perpetuo su te stesso.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://felicitaraggiunta.blogspot.hu

A szó lehetetlensége (Hungarian)

Ha veled, nővérem, ha helyetted,

én nyugvó üvegtest, a ravatal

üvegén át, édes,

iszonyatos mélységből láttam volna

a világot, tegnap, harangsuttogásban

és novemberi panaszban,

– ahogy egy régi film mesélte –

ha elcseréltem volna hallgatásom a tiéddel,

nagyobb nem volna a fájdalom, a halál sem

nagyobb: panaszkodjam hát,

most, hogy a fáradt tévedés megesett?

Ha éretted, társam, ha helyetted

én csillapitottam volna

a villámló mezők,

az édes föld, a hó szomjuságát,

a te kiáltásodban ezt az én éretted kiáltó, tépett

szívből jövő szavamat – a sorsnak ezt a

sötétnapját derűs pillantással,

szabad mellel köszöntöttem volna.

Mi tartott engem távol sokáig

tőletek, a ti mitsem jelentő

alvásotoktól, vagy alázatos

istenülésetektől? Olyasmi talán,

amit mocskos reménynek nevezünk

és zsigereimtől még játékra

szorítva, felajzva

a jelentől, a testi kísérletektől,

még nem menekültem

ebből a létből, ahol a szellem

a rögből iszik, ahol a napfény

távoli vértanúság.

Nem menekültem, mert még,

túl az eseményeken, a könnyek fülledt

hangtalan tervét kellett teljesítenem.

Remény és hit, ezek az égből hullott

ajándékok – nem a szerelem sértett

tüze, hangok és szemek – nagyon is

megcsalnak, különösen te, erőtlen

sértett szerelem, megriadt

lélek; nem akartalak őrizni téged,

hogy végül elveszítselek; önmagam iránt

nem voltam túlzott részvéttel, ha ti, eredetileg

örökké zöldek, remény, hit, szeretet,

nem nőttetek az árnyékomban –

könyörületesség magunk iránt.

Ha egy nap majd az iszapból,

valami képtelen virrasztásból,

egy embertelen helyről,

kimondhatatlan bizonyosságból

én – nem – én erre a cseppnyi térre

– ravasz kő –, a dolgoknak,

jelentéseknek és jeleknek erre a szent és vad

rövidségére gondolnék, ha elérném a Mars

önnön estéibe bukott tüzét, es gyógyító-

elmuló sósságú tengereket,

lányokat, akik lehajolnak,

hogy a Hádesz szikrázását öleljék,

és a művet, amely növekszik, s mintegy álomban

magába visszahull, akkor talán léteznék én

(reménynek és szeretetnek adósa) is,

ha te léteznél, akiről beszélni

balgaság, hallgatni balgaság?

Domborodó sír, várakozás, visszhang,

levágott fejből: kárhozatosabb

hallgatás nincs ennél.

De honnan vánszorgok, miközben

hangokkal próbálkozom, miket nem

töltesz be, melyek nem tanítanak

semmire, nem mondanak ellen

sem pillantásoknak, sem műveknek, sem égnek.

Szabadíts meg a szörnyű holnapoktól,

a végtelen fénytől, mely

nem fogadja el kusza kínom,

meddő mozdulataim,

vedd el tőlem a holnapot, az ébredést a

sugárzó iszonyatban,

te, önmagadontúli örök ébredés.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap