This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Horatius Flaccus, Quintus: Ars poetica (Ars poetica in Hungarian)

Portre of Horatius Flaccus, Quintus

Ars poetica (Latin)

Humano capiti ceruicem pictor equinam

iungere si uelit et uarias inducere plumas

undique collatis membris, ut turpiter atrum

desinat in piscem mulier formosa superne,

spectatum admissi, risum teneatis, amici?               

Credite, Pisones, isti tabulae fore librum

persimilem, cuius, uelut aegri somnia, uanae

fingentur species, ut nec pes nec caput uni

reddatur formae. "Pictoribus atque poetis

quidlibet audendi semper fuit aequa potestas."               

Scimus, et hanc ueniam petimusque damusque uicissim,

sed non ut placidis coeant immitia, non ut

serpentes auibus geminentur, tigribus agni.

Inceptis grauibus plerumque et magna professis

purpureus, late qui splendeat, unus et alter               

adsuitur pannus, cum lucus et ara Dianae

et properantis aquae per amoenos ambitus agros

aut flumen Rhenum aut pluuius describitur arcus;

sed nunc non erat his locus. Et fortasse cupressum

scis simulare; quid hoc, si fractis enatat exspes               

nauibus, aere dato qui pingitur? Amphora coepit

institui; currente rota cur urceus exit?

Denique sit quod uis, simplex dumtaxat et unum.

     Maxima pars uatum, pater et iuuenes patre digni,

decipimur specie recti. Breuis esse laboro,               

obscurus fio; sectantem leuia nerui

deficiunt animique; professus grandia turget;

serpit humi tutus nimium timidusque procellae;

qui uariare cupit rem prodigialiter unam,

delphinum siluis adpingit, fluctibus aprum.               

In uitium ducit culpae fuga, si caret arte.

Aemilium circa ludum faber imus et unguis

exprimet et mollis imitabitur aere capillos,

infelix operis summa, quia ponere totum

nesciet. Hunc ego me, siquid componere curem,               

non magis esse uelim quam naso uiuere prauo

spectandum nigris oculis nigroque capillo.

     Sumite materiam uestris, qui scribitis, aequam

uiribus et uersate diu quid ferre recusent,

quid ualeant umeri. Cui lecta potenter erit res,               

nec facundia deseret hunc, nec lucidus ordo.

     Ordinis haec uirtus erit et uenus, aut ego fallor,

ut iam nunc dicat iam nunc debentia dici,

pleraque differat et praesens in tempus omittat,

hoc amet, hoc spernat promissi carminis auctor.               

     In uerbis etiam tenuis cautusque serendis

dixeris egregie, notum si callida uerbum

reddiderit iunctura nouum. Si forte necesse est

indiciis monstrare recentibus abdita rerum, et

fingere cinctutis non exaudita Cethegis               

continget dabiturque licentia sumpta pudenter,

et noua fictaque nuper habebunt uerba fidem, si

Graeco fonte cadent parce detorta. Quid autem

Caecilio Plautoque dabit Romanus, ademptum

Vergilio Varioque? Ego cur, adquirere pauca               

si possum, inuideor, cum lingua Catonis et Enni

sermonem patrium ditauerit et noua rerum

nomina protulerit? Licuit semperque licebit

signatum praesente nota producere nomen.

Vt siluae foliis pronos mutantur in annos,               

prima cadunt, ita uerborum uetus interit aetas,

et iuuenum ritu florent modo nata uigentque.

Debemur morti nos nostraque. Siue receptus

terra Neptunus classes Aquilonibus arcet,

regis opus, sterilisue diu palus aptaque remis               

uicinas urbes alit et graue sentit aratrum,

seu cursum mutauit iniquom frugibus amnis,

doctus iter melius, mortalia facta peribunt,

nedum sermonem stet honos et gratia uiuax.

Multa renascentur quae iam cecidere, cadentque               

quae nunc sunt in honore uocabula, si uolet usus,

quem penes arbitrium est et ius et norma loquendi.

     Res gestae regumque ducumque et tristia bella

quo scribi possent numero, monstrauit Homerus.

Versibus impariter iunctis querimonia primum,               

post etiam inclusa est uoti sententia compos;

quis tamen exiguos elegos emiserit auctor,

grammatici certant et adhuc sub iudice lis est.

Archilochum proprio rabies armauit iambo;

hunc socci cepere pedem grandesque coturni,               

alternis aptum sermonibus et popularis

uincentem strepitus et natum rebus agendis.

Musa dedit fidibus diuos puerosque deorum

et pugilem uictorem et equom certamine primum

et iuuenum curas et libera uina referre.               

     Discriptas seruare uices operumque colores

cur ego, si nequeo ignoroque, poeta salutor?

Cur nescire pudens praue quam discere malo?

Versibus exponi tragicis res comica non uult;

indignatur item priuatis ac prope socco               

dignis carminibus narrari cena Thyestae.

Singula quaeque locum teneant sortita decentem.

     Interdum tamen et uocem comoedia tollit,

iratusque Chremes tumido delitigat ore;

et tragicus plerumque dolet sermone pedestri               

Telephus et Peleus, cum pauper et exul uterque

proicit ampullas et sesquipedalia uerba,

si curat cor spectantis tetigisse querella.

     Non satis est pulchra esse poemata; dulcia sunto

et, quocumque uolent, animum auditoris agunto.               

Vt ridentibus adrident, ita flentibus adsunt

humani uoltus; si uis me flere, dolendum est

primum ipsi tibi; tum tua me infortunia laedent,

Telephe uel Peleu; male si mandata loqueris,

aut dormitabo aut ridebo. Tristia maestum               

uoltum uerba decent, iratum plena minarum,

ludentem lasciua, seuerum seria dictu.

Format enim natura prius non intus ad omnem

fortunarum habitum; iuuat aut impellit ad iram,

aut ad humum maerore graui deducit et angit;               

post effert animi motus interprete lingua.

Si dicentis erunt fortunis absona dicta,

Romani tollent equites peditesque cachinnum.

Intererit multum, diuosne loquatur an heros,

maturusne senex an adhuc florente iuuenta               

feruidus, et matrona potens an sedula nutrix,

mercatorne uagus cultorne uirentis agelli,

Colchus an Assyrius, Thebis nutritus an Argis.

     Aut famam sequere aut sibi conuenientia finge

scriptor. Honoratum si forte reponis Achillem,               

impiger, iracundus, inexorabilis, acer

iura neget sibi nata, nihil non arroget armis.

Sit Medea ferox inuictaque, flebilis Ino,

perfidus Ixion, Io uaga, tristis Orestes.

Siquid inexpertum scaenae committis et audes               

personam formare nouam, seruetur ad imum

qualis ab incepto processerit et sibi constet.

Difficile est proprie communia dicere, tuque

rectius Iliacum carmen deducis in actus

quam si proferres ignota indictaque primus.               

Publica materies priuati iuris erit, si

non circa uilem patulumque moraberis orbem,

nec uerbo uerbum curabis reddere fidus

interpres nec desilies imitator in artum,

unde pedem proferre pudor uetet aut operis lex.               

     Nec sic incipies, ut scriptor cyclicus olim:

"Fortunam Priami cantabo et nobile bellum".

Quid dignum tanto feret hic promissor hiatu?

Parturient montes, nascetur ridiculus mus.

Quanto rectius hic, qui nil molitur inepte:               

"Dic mihi, Musa, uirum, captae post tempora Troiae

qui mores hominum multorum uidit et urbes".

Non fumum ex fulgore, sed ex fumo dare lucem

cogitat, ut speciosa dehinc miracula promat,

Antiphaten Scyllamque et cum Cyclope Charybdim.               

Nec reditum Diomedis ab interitu Meleagri,

nec gemino bellum Troianum orditur ab ouo;

semper ad euentum festinat et in medias res

non secus ac notas auditorem rapit, et quae

desperat tractata nitescere posse relinquit,               

atque ita mentitur, sic ueris falsa remiscet,

primo ne medium, medio ne discrepet imum.

     Tu quid ego et populus mecum desideret audi,

si plosoris eges aulaea manentis et usque

sessuri donec cantor. "Vos plaudite" dicat.               

Aetatis cuiusque notandi sunt tibi mores,

mobilibusque decor naturis dandus et annis.

Reddere qui uoces iam scit puer et pede certo

signat humum, gestit paribus conludere et iram

colligit ac ponit temere et mutatur in horas.               

inberbus iuuenis tandem custode remoto

gaudet equis canibusque et aprici gramine Campi,

cereus in uitium flecti, monitoribus asper,

utilium tardus prouisor, prodigus aeris,

sublimis cupidusque et amata relinquere pernix.               

Conuersis studiis aetas animusque uirilis

quaerit opes et amicitias, inseruit honori,

commisisse cauet quod mox mutare laboret.

Multa senem circumueniunt incommoda, uel quod

quaerit et inuentis miser abstinet ac timet uti,               

uel quod res omnis timide gelideque ministrat,

dilator, spe longus, iners auidusque futuri,

difficilis, querulus, laudator temporis acti

se puero, castigator censorque minorum.

Multa ferunt anni uenientes commoda secum,               

multa recedentes adimunt. Ne forte seniles

mandentur iuueni partes pueroque uiriles;

semper in adiunctis aeuoque morabitur aptis.

     Aut agitur res in scaenis aut acta refertur.

Segnius inritant animos demissa per aurem               

quam quae sunt oculis subiecta fidelibus et quae

ipse sibi tradit spectator; non tamen intus

digna geri promes in scaenam multaque tolles

ex oculis, quae mox narret facundia praesens.

Ne pueros coram populo Medea trucidet,               

aut humana palam coquat exta nefarius Atreus,

aut in auem Procne uertatur, Cadmus in anguem.

Quodcumque ostendis mihi sic, incredulus odi.

     Neue minor neu sit quinto productior actu

fabula, quae posci uolt et spectanda reponi;               

nec deus intersit, nisi dignus uindice nodus

inciderit; nec quarta loqui persona laboret.

     Actoris partis chorus officiumque uirile

defendat, neu quid medios intercinat actus,

quod non proposito conducat et haereat apte.               

Ille bonis faueatque et consilietur amice

et regat iratos et amet peccare timentis;

ille dapes laudet mensae breuis, ille salubrem

iustitiam legesque et apertis otia portis;

ille tegat commissa deosque precetur et oret,               

ut redeat miseris, abeat Fortuna superbis.

     Tibia non, ut nunc, orichalco uincta tubaeque

aemula, sed tenuis simplexque foramine pauco

adspirare et adesse choris erat utilis atque

nondum spissa nimis complere sedilia flatu,               

quo sane populus numerabilis, utpote paruos,

et frugi castusque uerecundusque coibat.

Postquam coepit agros extendere uictor et urbes

latior amplecti murus uinoque diurno

placari Genius festis impune diebus,               

accessit numerisque modisque licentia maior.

Indoctus quid enim saperet liberque laborum

rusticus urbano confusus, turpis honesto?

Sic priscae motumque et luxuriem addidit arti

tibicen traxitque uagus per pulpita uestem;               

sic etiam fidibus uoces creuere seueris

et tulit eloquium insolitum facundia praeceps,

utiliumque sagax rerum et diuina futuri

sortilegis non discrepuit sententia Delphis.

Carmine qui tragico uilem certauit ob hircum,               

mox etiam agrestis Satyros nudauit et asper

incolumi grauitate iocum temptauit eo quod

inlecebris erat et grata nouitate morandus

spectator functusque sacris et potus et exlex.

Verum ita risores, ita commendare dicacis               

conueniet Satyros, ita uertere seria ludo,

ne quicumque deus, quicumque adhibebitur heros,

regali conspectus in auro nuper et ostro,

migret in obscuras humili sermone tabernas,

aut, dum uitat humum, nubes et inania captet.               

Effutire leuis indigna tragoedia uersus,

ut festis matrona moueri iussa diebus,

intererit Satyris paulum pudibunda proteruis.

Non ego inornata et dominantia nomina solum

uerbaque, Pisones, Satyrorum scriptor amabo,               

nec sic enitar tragico diferre colori

ut nihil intersit Dauusne loquatur et audax

Pythias, emuncto lucrata Simone talentum,

an custos famulusque dei Silenus alumni.

Ex noto fictum carmen sequar, ut sibi quiuis               

speret idem, sudet multum frustraque laboret

ausus idem; tantum series iuncturaque pollet,

tantum de medio sumptis accedit honoris.

Siluis deducti caueant me iudice Fauni

ne, uelut innati triuiis ac paene forenses,               

aut nimium teneris iuuenentur uersibus unquam

aut inmunda crepent ignominiosaque dicta;

offenduntur enim quibus est equos et pater et res,

nec, siquid fricti ciceris probat et nucis emptor,

aequis accipiunt animis donantue corona.               

     Syllaba longa breui subiecta uocatur iambus,

pes citus; unde etiam trimetris adcrescere iussit

nomen iambeis, cum senos redderet ictus,

primus ad extremum similis sibi; non ita pridem,

tardior ut paulo grauiorque ueniret ad auris,               

spondeos stabilis in iura paterna recepit

commodus et patiens, non ut de sede secunda

cederet aut quarta socialiter. Hic et in Acci

nobilibus trimetris adparet rarus, et Enni

in scaenam missos cum magno pondere uersus               

aut operae celeris nimium curaque carentis

aut ignoratae premit artis crimine turpi.

Non quiuis uidet inmodulata poemata iudex,

et data Romanis uenia est indigna poetis.

Idcircone uager scribamque licenter? An omnis               

uisuros peccata putem mea, tutus et intra

spem ueniae cautus? Vitaui denique culpam,

non laudem merui. Vos exemplaria Graeca

nocturna uersate manu, uersate diurna.

At uestri proaui Plautinos et numeros et               

laudauere sales, nimium patienter utrumque,

ne dicam stulte, mirati, si modo ego et uos

scimus inurbanum lepido seponere dicto

legitimumque sonum digitis callemus et aure.

Ignotum tragicae genus inuenisse Camenae               

dicitur et plaustris uexisse poemata Thespis

quae canerent agerentque peruncti faecibus ora.

Post hunc personae pallaeque repertor honestae

Aeschylus et modicis instrauit pulpita tignis

et docuit magnumque loqui nitique coturno.               

Successit uetus his comoedia, non sine multa

laude; sed in uitium libertas excidit et uim

dignam lege regi; lex est accepta chorusque

turpiter obticuit sublato iure nocendi.

Nil intemptatum nostri liquere poetae,               

nec minimum meruere decus uestigia Graeca

ausi deserere et celebrare domestica facta,

uel qui praetextas uel qui docuere togatas.

Nec uirtute foret clarisue potentius armis

quam lingua Latium, si non offenderet unum               

quemque poetarum limae labor et mora. Vos, o

Pompilius sanguis, carmen reprehendite quod non

multa dies et multa litura coercuit atque

praesectum deciens non castigauit ad unguem.

Ingenium misera quia fortunatius arte               

credit et excludit sanos Helicone poetas

Democritus, bona pars non unguis ponere curat,

non barbam, secreta petit loca, balnea uitat;

nanciscetur enim pretium nomenque poetae,

si tribus Anticyris caput insanabile nunquam               

tonsori Licino commiserit. O ego laeuus

qui purgor bilem sub uerni temporis horam!

Non alius faceret meliora poemata; uerum

nil tanti est. Ergo fungar uice cotis, acutum

reddere quae ferrum ualet exsors ipsa secandi;               

munus et officium, nil scribens ipse, docebo,

unde parentur opes, quid alat formetque poetam,

quid deceat, quid non, quo uirtus, quo ferat error.

     Scribendi recte sapere est et principium et fons.

Rem tibi Socraticae poterunt ostendere chartae,               

uerbaque prouisam rem non inuita sequentur.

Qui didicit, patriae quid debeat et quid amicis,

quo sit amore parens, quo frater amandus et hospes,

quod sit conscripti, quod iudicis officium, quae

partes in bellum missi ducis, ille profecto               

reddere personae scit conuenientia cuique.

Respicere exemplar uitae morumque iubebo

doctum imitatorem et uiuas hinc ducere uoces.

     Interdum speciosa locis morataque recte

fabula nullius ueneris, sine pondere et arte,               

ualdius oblectat populum meliusque moratur

quam uersus inopes rerum nugaeque canorae.

     Grais ingenium, Grais dedit ore rotundo

Musa loqui, praeter laudem nullius auaris;

Romani pueri longis rationibus assem               

discunt in partis centum diducere. "Dicat

filius Albini: si de quincunce remota est

uncia, quid superat?. . . Poteras dixisse. — Triens. — Eu!

Rem poteris seruare tuam. Redit uncia, quid fit? "

Semis". An, haec animos aerugo et cura peculi               

cum semel imbuerit, speramus carmina fingi

posse linenda cedro et leui seruanda cupresso?

     Aut prodesse uolunt aut delectare poetae

aut simul et iucunda et idonea dicere uitae.

Quicquid praecipies, esto breuis, ut cito dicta               

percipiant animi dociles teneantque fideles.

Omne superuacuum pleno de pectore manat.

Ficta uoluptatis causa sint proxima ueris,

ne quodcumque uolet poscat sibi fabula credi,

neu pransae Lamiae uiuum puerum extrahat aluo.               

Centuriae seniorum agitant expertia frugis,

celsi praetereunt austera poemata Ramnes.

Omne tulit punctum qui miscuit utile dulci,

lectorem delectando pariterque monendo;

hic meret aera liber Sosiis, hic et mare transit               

et longum noto scriptori prorogat aeuum.

     Sunt delicta tamen quibus ignouisse uelimus;

nam neque chorda sonum reddit quem uolt manus et mens,

poscentique grauem persaepe remittit acutum,

nec semper feriet quodcumque minabitur arcus.               

Verum ubi plura nitent in carmine, non ego paucis

offendar maculis, quas aut incuria fudit,

aut humana parum cauit natura. Quid ergo est?

Vt scriptor si peccat idem librarius usque,

quamuis est monitus, uenia caret, et Citharoedus               

ridetur, chorda qui semper oberrat eadem,

sic mihi, qui multum cessat, fit Choerilus ille,

quem bis terque bonum cum risu miror; et idem

indignor quandoque bonus dormitat Homerus;

uerum operi longo fas est obrepere somnum.               

     Vt pictura poesis; erit quae, si propius stes,

te capiat magis, et quaedam, si longius abstes;

haec amat obscurum, uolet haec sub luce uideri,

iudicis argutum quae non formidat acumen;

haec placuit semel, haec deciens repetita placebit.               

     O maior iuuenum, quamuis et uoce paterna

fingeris ad rectum et per te sapis, hoc tibi dictum

tolle memor, certis medium et tolerabile rebus

recte concedi; consultus iuris et actor

causarum mediocris abest uirtute diserti               

Messallae nec scit quantum Cascellius Aulus,

sed tamen in pretio est; mediocribus esse poetis

non homines, non di, non concessere columnae.

Vt gratas inter mensas symphonia discors

et crassum unguentum et Sardo cum melle papauer               

offendunt, poterat duci quia cena sine istis,

sic animis natum inuentumque poema iuuandis,

si paulum summo decessit, uergit ad imum.

Ludere qui nescit, campestribus abstinet armis,

indoctusque pilae disciue trochiue quiescit,               

ne spissae risum tollant impune coronae;

qui nescit, uersus tamen audet fingere. Quidni?

Liber et ingenuus, praesertim census equestrem

summam nummorum uitioque remotus ab omni.

Tu nihil inuita dices faciesue Minerua;               

id tibi iudicium est, ea mens. Siquid tamen olim

scripseris, in Maeci descendat iudicis auris

et patris et nostras, nonumque prematur in annum

membranis intus positis; delere licebit

quod non edideris; nescit uox missa reuerti.               

     Siluestris homines sacer interpresque deorum

caedibus et uictu foedo deterruit Orpheus,

dictus ob hoc lenire tigris rabidosque leones;

dictus et Amphion, Thebanae conditor urbis,

saxa mouere sono testudinis et prece blanda               

ducere quo uellet. Fuit haec sapientia quondam,

publica priuatis secernere, sacra profanis,

concubitu prohibere uago, dare iura maritis,

oppida moliri, leges incidere ligno.

Sic honor et nomen diuinis uatibus atque               

carminibus uenit. Post hos insignis Homerus

Tyrtaeusque mares animos in Martia bella

uersibus exacuit, dictae per carmina sortes,

et uitae monstrata uia est et gratia regum

Pieriis temptata modis ludusque repertus               

et longorum operum finis: ne forte pudori

sit tibi Musa lyrae sollers et cantor Apollo.

     Natura fieret laudabile carmen an arte,

quaesitum est; ego nec studium sine diuite uena

nec rude quid prosit uideo ingenium; alterius sic               

altera poscit opem res et coniurat amice.

Qui studet optatam cursu contingere metam,

multa tulit fecitque puer, sudauit et alsit,

abstinuit uenere et uino; qui Pythia cantat

tibicen, didicit prius extimuitque magistrum.               

Nunc satis est dixisse: "Ego mira poemata pango;

occupet extremum scabies; mihi turpe relinqui est

et, quod non didici, sane nescire fateri."

     Vt praeco, ad merces turbam qui cogit emendas,

adsentatores iubet ad lucrum ire poeta               

diues agris, diues positis in fenore nummis.

Si uero est unctum qui recte ponere possit

et spondere leui pro paupere et eripere atris

litibus implicitum, mirabor si sciet inter

noscere mendacem uerumque beatus amicum.               

Tu seu donaris seu quid donare uoles cui,

nolito ad uersus tibi factos ducere plenum

laetitiae; clamabit enim: "Pulchre, bene, recte",

pallescet super his, etiam stillabit amicis

ex oculis rorem, saliet, tundet pede terram.               

Vt qui conducti plorant in funere dicunt

et faciunt prope plura dolentibus ex animo, sic

derisor uero plus laudatore mouetur.

Reges dicuntur multis urgere culillis

et torquere mero, quem perspexisse laborent               

an sit amicitia dignus; si carmina condes,

numquam te fallent animi sub uolpe latentes.

Quintilio siquid recitares: "Corrige, sodes,

hoc" aiebat "et hoc"; melius te posse negares,

bis terque expertum frustra; delere iubebat               

et male tornatos incudi reddere uersus.

Si defendere delictum quam uertere malles,

nullum ultra uerbum aut operam insumebat inanem,

quin sine riuali teque et tua solus amares.

Vir bonus et prudens uersus reprehendet inertis,               

culpabit duros, incomptis adlinet atrum

transuorso calamo signum, ambitiosa recidet

ornamenta, parum claris lucem dare coget,

arguet ambigue dictum, mutanda notabit,

fiet Aristarchus, nec dicet: "Cur ego amicum               

offendam in nugis?" Hae nugae seria ducent

in mala derisum semel exceptumque sinistre.

     Vt mala quem scabies aut morbus regius urget

aut fanaticus error et iracunda Diana,

uesanum tetigisse timent fugiuntque poetam,               

qui sapiunt; agitant pueri incautique sequuntur.

Hic dum sublimis uersus ructatur et errat,

si ueluti merulis intentus decidit auceps

in puteum foueamue, licet "succurrite" longum

clamet "io ciues", non sit qui tollere curet.               

Si curet quis opem ferre et demittere funem,

"qui scis an prudens huc se deiecerit atque

seruari nolit?" dicam, Siculique poetae

narrabo interitum. Deus inmortalis haberi

dum cupit Empedocles, ardentem frigidus Aetnam               

insiluit. Sit ius liceatque perire poetis;

inuitum qui seruat, idem facit occidenti.

Nec semel hoc fecit nec, si retractus erit, iam

fiet homo et ponet famosae mortis amorem.

Nec satis apparet cur uersus factitet, utrum               

minxerit in patrios cineres, an triste bidental

mouerit incestus; certe furit, ac uelut ursus,

obiectos caueae ualuit si frangere clatros,

indoctum doctumque fugat recitator acerbus;

quem uero arripuit, tenet occiditque legendo,               

non missura cutem nisi plena cruoris hirudo.


Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationhttp://www.thelatinlibrary.com/horace/arspoet.shtml

Ars poetica (Hungarian)

Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor 

és rikitó színű tollakkal díszítené az 

összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő 

halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra; 

látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni? 

Higgyétek, Pisók, ily tákolmány az a könyv is, 

melyben, mint lázálomban, kavarognak az olcsó 

cafrangok, s hol a láb meg a fej nem tartozik össze. 

Mit? hogy a festő és költő bármit kiagyalhat? 

hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze? 

Tudjuk, s ezt a jogot számukra ki is követeljük. 

Csakhogy azért nem keli sóst s édest összekavarni, 

kígyóhoz hattyú, s tigrishez birka nem illik. 

Nagyszerű, ünnepi köntöshöz bíborszínű cafrang 

nem méltó, csak azért, hogy messze virítson a fodra. 

Kár szükségtelenül dicsérni Diána csalitját, 

oltárát, s e szelíd tájon szaladó patakocskát, 

kár ama Rajna folyót dicsérni, s a tarka szivárványt, 

hogyha nem arról van szó. Jól tudsz'festeni ciprust? 

Mit számít, ha azért kapsz pénzt, hogy fesd le a gályát 

épp amikor süllyed ? S ha egy amphora kéne, korongod 

fordultával mért lesz csip-csup bögre belőle? 

Végül: akármibe fogsz, legyen egyszerit, váljon egésszé. 

Lám, Piso atya és ti derék fiak, annyi poétát 

csal meg a látszat. Mert ami, azt hisszük: tömör, olykor 

már ködös. Azt amiről azt véljük: könnyed - üres már. 

Nagyszerűségre törünk? Fellengzősség lehet abból. 

Földön csuszkál az, ki szünetlen fél a vihartól. 

Es ki erőlködvén akar egy tárgyat variálni, 

delfint fest a ligetbe bizony, vadkant a habokba. 

Tarts mértéket! Baj, ha túlontúl félsz a hibától. 

Aemilius vívóterménél, ott a közelben 

él egy kézműves, körmöt, hajat ért kicsiszolni, 

csakhogy egész alakot formálni kevés a tudása. 

Ily kontár ne legyek soha! Teljességre törekszem. 

Minden mást inkább eltűrnék, volna ha ferde 

orrom (bár szemeim feketék, s hajam is ragyogó méi 

Oly tárgyat válassz, költő, mire futja erődből 

és fontold meg jól, mit bír el s mit nem a vállad. 

Mert ki olyan dolgot vállalt, mit bír is erővel, 

ékesszólásban s szerkesztésben se marad le. 

Ennek a titka mi hát? Én úgy vélem: ha a költő 

arról szól, amiről épp most kell szólni, a többit 

elteszi félre, amíg el nem jő annak a sorja. 

Az, ki dalolni beáll, kell tudnia: mit szeret és mit 

gyűlöl, s óvatosan, finoman szövögesse a szókat. 

Nagyszerű lesz a dalod, ha letűnt szavakat felidézel, 

újszerű lesz a kopott szó, elmés kapcsolatokban. 

Új fogalomhoz lelj új szóra, ha kell, amilyent még 

nem hallott a kötényes pór, ama durva Cethegus. 

Lesz szabadalmad rá, csak túlzásokba ne tévedj. 

Jó, ha görög forrásra hajolsz s lelsz ott maradandót. 

Lucilius s Plautus ha tehette, miért ne tehetné 

Vergilius s Varius? Vagy akár én, egyszerűen bár. 

Tán irigyelnek ? Tán Cató s amaz Ennius ártott 

nyelvünknek, mivel új szavakat hoztak Latiumba? 

Van joga és lesz is mindig minden dalosoknak 

mondani új szavakat, ha korunknak bélyege rajtuk. 

Mint erdő ősszel, hervadt levelét ha lerázza, 

hullnak a régi szavak, leköszönnek a régi korokkal 

s új bimbó mosolyog, ha az új kikelet hívogatja. 

Mind a halál prédái leszünk, művünkkel: a védett 

tengeröböl s kikötő, e csodás fejedelmi ajándék 

mely Aquilótól védi hajónk, mi elébb csak iszap volt, 

városokat táplál gabonával most, eke szántja 

és lecsihadnak a görbe folyók, nem rombol az árvíz. 

Lám mi, halandók, elmúlunk, művünk se marad fenn, 

elhal a nyelv becse, nincs kegyelem, nincs szó örök éltű. 

Sok feledett ige újra virul, s mai szók elenyésznek. 

Elvirul és lepereg nyelvünk dús lombja, a törvény 

ez, s legfőbb bíránk, örökös mérték s az Ítélet. 

Hogy mily versmérték illik hősök s fejedelmek 

tetteihez s vészes harchoz, példázza Homerus. 

Két sor más-más mértékű, első a panasz, majd 

feltör a hálaadás, ha beteljesedett a kívánság. 

Azt, hogy a könnyed elégia írója ki volt, a tudósok 

nem döntötték el, vita dúl most is körülötte. 

Archilocusnak a düh fegyverként adta a jambust, 

ily verslábra színészi cipő is jó, s a cothurnus, 

mert dialógushoz sem rossz, s elnyomja a lármás 

nézőtér moraját, s megpörgeti jól a cselekményt. 

Múzsánk int, hogy az isteneket s istenfiakat lant 

zengje, s a lóverseny s bajvívás hőseit éppúgy. 

És lant zengje az iíjui bút, meg a mámorító bort. 

Nincsen erőm a kívánt mértéket tartani? vagy nem 

ismerem azt? Méltó vagyok így a poéta becsére? 

Nem tanulok, mert szégyenlek?Legyek ostoba inkább? 

Nem tűr meg tragikus formát a komédia tárgya, 

vígjátéki cipőt tragikus hős lába nem állhat, 

s langy, közönyös szókkal sose írj a thyestesi torról. 

Minden a megfelelő oldalra kerüljön a műben. 

Olykor bár a komédia is felerősiti hangját 

és a dühös Chremes háborgó szájjal üvölt fel. 

Sok tragikus hőstől is hallunk köznapi szólást. 

Telephus és Peleus, száműzötten s kirabolva 

elveti ám a cikornyát, hat rőf szók szavalását, 

egyszerűen, halkan szól, hogy meghassa a nézőt... 

Az sem elég, ha a vers csak szép, legyen édes is egyben, 

s égre ha száll, a közönséget ne felejtse a földön. 

Mert e tömeg, ha nevetsz, véled nevet. Es ha te sírsz, sír. 

Azt akarod, hogy könnyezzen? Könnyezz te előtte! 

Engem sem hatsz meg másképp, bármily szomorú vagy 

Telephus és Peleus! Ha a színész csak szerepet mond, 

ásit a néző, vagy kuncog. Szomorú szöveg illik 

bús archoz, villámló szem kell durva szitokhoz, 

tréfához nevető, súlyos szókhoz szigorú arc. 

Lelkünk legmélyén ráz meg legelébb a viharzó 

művészet: most boldoggá tesz, majd haragossá, 

majd súlyos búval sújt földre, szorítja torkunk 

és gyötrelmünket híven formálja szavakká. 

Hogyha a főhős sorsától elütő szavakat mond, 

büszke lovag s köznép, hahotára fakad valamennyi! 

Nem mindegy: Davus pletykál, vagy egy isteni hős szól, 

érett bölcs, vagy még viruló, forró fejű ifjonc, 

méltóságteljes matróna, vagy együgyii dajka, 

vándor kalmár, vagy termő földjén aki szánt-vet, 

thébai, argosi tájról jött, vagy colchisi, asszír. 

Éltess ős hagyományt, vagy költs történetet újat, 

író - és ha Achillesről hozol új darabot, hát 

zord legyen ő, haragos, nem-nyugvó s meg se bocsátó, 

jog ne legyen számára, csak az, mit fegyvere vív ki. 

És Médea legyen baljós - sírós legyen Íno,

Ixion hamis, ló kósza, s gyászos: Orestcs. 

És lia sosem-látottat akarsz bemutatni, ha nem félsz 

új alakot formálni, megőrizd végig olyannak, 

mint felléptekor, óvd: ne kerüljön szembe magával. 

Nem könnyű a közöst ábrázolnunk az egyénben! 

Jobb, ha az Ilias szövegét több képre felosztod, 

mint ha sosem látottat akarsz láttatni először. 

Rég-ismert anyagot joggal mondhatsz magadénak, 

csak ne időzz hosszan - taposott úton toporogva, 

s szorul szóra ne is visszhangozz régi regéket, 

szolgaian ne botolj az utánzók szűk szorosába, 

honnan már szégyen megfutni, s előbbre se léphetsz. 

Es nehogy úgy járj, mint ama régi Homerus-utánzó: 

„Elzengem Priamus sorsát, meg a hősi csatákat!" 

Az, ki ilyet harsogva igért, megtartja-e végül? 

Hegy vajúdott, s született egy mókás szürke egérke. 

Sokkal bölcsebb már, ki csak azt vállalja, mit elbír. 

„Zengd Múzsám ama hőst, ki midőn nagy Trója leomlott, 

sok népet látott, sok várost, emberi sorsot." 

Nem lángból füstöt; füstből kell fényt kiemelni, 

így költhet mondát, gyönyörű menetét a csodáknak. 

Antiphateist, Scyllát, Cyclopsot s szörnyű Charybdist 

és Diomédésnek hazatértét nem Meleagros 

gyászán kezdi, se Léda tojásán Trója csatáját. 

Mindig a vég fele tör, s úgy ránt ama tárgy közepébe, 

mintha csak ismerné az előzményt mind, aki hallja. 

És mindent, mi nem áraszt fényt, mellőz szövegéből. 

Meglévőt s kitalált dolgot kever össze, de úgy, hogy 

kezdettől a közép, s a középtől a vég ne hibázzon. 

Halld, mit kívánok magam és mit kér a közönség, 

hogyha szeretnéd, hogy néződ megvárja a függönyt 

nyugton, mígnem a karvezető „Tapsoljatok!" - így szól. 

Meg kell ismerned minden kor egyéni világát. 

Fesd le a váltakozó évek más-más tüneményét, 

írd meg a kisgyereket, ki gagyog már, s biztosan áll a 

lábán, s játszótársakkal kíván szaladozni, 

s hol duzzog, hol örül, s óránként más a szeszélye. 

Zengj simaképü fiút, ki tanárától szabadulva 

ebnek, lónak örül, s a napos füvű Mars-mezejének, 

hajlik a rosszra, akár a viasz, s durcás, ha meginted, 

rest töprengeni, hogy mi helyes, pazarolja a pénzét, 

öntelt, kapkod, amit ma szeret, holnapra megunja... 

Férfikorára megint más lesz s másban leli kedvét, 

már a vagyon fontos neki, kapcsolat és hivatal kell 

s nem kap olyanba, miből később tán kára lehetne. 

Végül a vénembert gondok bántják, vagy azért, mert 

gyűjt, s amit összekapart, úgy félti, nem is veszi hasznát 

vagy mert túlontúl aggályos s fél cselekedni, 

mindent csak halogat, sóváran néz a jövőbe, 

nyűgös, semmi se jó, ami más, mint ifjúkorában, 

szidja ez új fiatalságot s gyarlónak itéli. 

Jönnek az esztendők, sok szépet hozva magukkal, 

s elmenvén mindent elvisznek. Vén szerepét ne 

bízd fiatalra, gyerekre se szabj ifjúkori köntöst. 

Fordul az életkor, megmásul az emberi jellem. 

Színpadon adjuk? vagy csak szóval szólva regéljük? 

Minket a történet, csak hallva, nem üt szivén úgy, mint 

akkor, hogyha szemünk is látja, tanúk lehetünk rá. 

Mégis, vannak olyan szörnyű dolgok, miket árt ha 

nyíltan színre viszünk, bámész nézőknek elébe. 

Van, mit jobb, ha egy ékesszóló szemtanú mond el. 

Kisfiáit Médéa ne ölje meg éppen előttünk, 

emberhúst se puhítson a bősz Atreus a porondon, 

Porcné fecskévé ne legyen, Cadmus se kígyóvá, 

mert ha ilyesmit láttatsz, elfog a düh meg az undor. 

És legyen öt jelenés, ennél kevesebb ne, de több se, 

hogyha szeretnéd, hogy műved majd máskor is adják. 

Istenség csak nagy, súlyos dolgokban Ítéljen 

másban nem, s negyedik színészt lia lehet, ne szavaltass; 

annak a tisztét és szerepét felmondja a kórus, 

csak nehogy oly szöveget fújjon, mi nem illik a műbe, 

mert a cselekménytől eltér, s nem rész az egészben. 

Kórus védje a Jót, igazítsa baráti tanáccsal, 

vak dühöt elfojtson, lecsitítsa a háborodottat, 

zengje az egyszerű asztalokat s a szerény vacsorákat, 

zengjen igaz törvényt, s a nyitott kapus emberi békét, 

rejtse a titkot jól, s kérlelje imádva az istent 

hogy nyomorultat pártoljon, s letaszítsa a gőgöst. 

Hajdan nem volt még fuvolánk rézzel veretezve, 

kürtként nem riogott, s kevesebb lyukból szelídebben 

szólt, csak a hangokat adva meg, így segítette a kórust, 

s mégis, a gyér sorokon végigzengett a zenéje. 

Mert bizony akkor meg lehetett számlálni a népet, 

nem volt sok néző, de igaz-szivü, tisztes, ahány volt. 

Csak miután kezdett hódítani haddal e Város 

s mind tágabb fal vette körül, s nappal, beborozva 

nem tilos álddjznunk Geniusnak, s ünnepen inni, 

féktelenebbé vált dallam meg ütem s szabadossá. 

Hogy legyen izlés ott, hol együtt ül a bölcs s a tudatlan, 

megpihenő pór s városi úr, nemes és neveletlen? 

Lám az ügyes fuvolás szilajabbá tette az ősi 

táncot, a színen alá s fel vonszolván az uszályát. 

Lám a komoly citerás is megfeszítette a húrját, 

végül a nyelv maga is sose hallott díszeket öltött, 

és a jövőbe tekintő bölcs kórus szava immár 

épp oly többértelmű, mint ama delphii jóslat. 

Hitvány kecskebakért küzdvén a tragédiaköltő 

durva satyrokat is vitt színre rubátalanul s ily 

tréfával - de az emberi méltóságra vigyázva -

csalta a nézőtérre az újdonság-szeretőket, 

kik már ünnep után borosan tódultak a térre. 

Én a szatírok üres locsogását és hahotáját 

úgy szőném itt-ott a komoly részek szövetébe, 

hogy valamely isten, vagy hős, kit imént színaranyban 

s bíborban láttunk, le ne süllyedjen magasából, 

bűzös kocsmazugok szennyes szavait ne szavalja, 

vagy félvén az alantastól, ne röpüljön az égig. 

Drámához méltatlan a híg fecsegés, az üres szó, 

mint ha komoly, tisztes nőt táncba parancsol az ünnep 

s szégyenlősen lép a bolond satyrok tömegébe. 

Én nem csak mindennapi szókkal, szürke nevekkel 

szólnék, jó Pisók, ha szatírjátékokat írnék, 

én tragikus hangtól eltérni nem úgy törekednék, 

hogy ne lehessen tudni: ki szól, Davus, vagy a huncut 

Pythias, ki Simont rászedvén, jókora summát 

nyert, vagy az égi Kölyök testőre, cselédje: Silenus. 

Úgy szőném - ismert szókból - versem, hogy akárki 

ezt mondhassa: ilyent maga is költhetne, pedig hát 

nagy fáradság, izzasztó csuda munka, a szórend 

s szófűzés, hogy a köznapi szók tüze is kiragyogjon. 

Azt mondom, hogy az erdőből jött Faun ovakodjék 

úgy ne beszéljen, mint a piac, vagy az utca szülötte, 

úgy se, ahogy versel nyafogó cicomás aranyifjú, 

úgy se, ahogy trágár figurák fröcskölve hadarnak. 

Mert aki őseitől örökölt földet, s paripát tart, 

megbotránkozik és nem nyújt koszorút a dalosnak, 

bárhogy dicsérik kik borsót s tökmagot esznek. 

Egy hosszú szótag, ha előtte rövid van - a jambus. 

Fürge e láb? hármas jambusnak hívjuk ezért, bár 

épp hatot ugrik. Még a minap megtűrte hogy itt-ott 

lassabban lengjen füleinkbe, ha spondeus is van 

közte - komoly hagyomány ez -, a második és negyedik 

még az övé, bár Accius itt-ott hozza a jambust. 

Enniusunkat a vád méltán illetheti, mert hogy 

méltóságteljes drámákat adott a porondnak 

és mégis: műgond híján költött, hevenyészve, 

vagy - s ez még rosszabb - nem tudva a műfaji törvényt 

Némely itész elnézi, ha dallam nincs a sorokban, 

túl sok mindent enged meg nékünk, dalosoknak. 

Írjak ezért hevenyészve, kuszán? mert még ha figyelnék 

is, látván a hibám, nem ró meg senkise érte? 

Csak nagyjából írjak jól?... Noha senkise ró meg, 

dicséret se dukál nékem. Forgassuk azért mi 

költők, éjt nappá tévén, a görög hagyatékot! 

Plautus verseit és tréfáit nagyra becsülték 

hajdan apáink és bámulták nagy türelemmel, 

majdhogynem bambán, mondhatnám, hogyha magam s 

jól látnánk a határt: mi a szellemes és mi sületlen. 

Míg füllel s ujjal mérjük, hogy jó-e a ritmus. 

Űgy mondják: tragikus dalokat kordén gurított be 

elsőként Thespis, s hogy verseit akkor a színész 

borseprővel kent arccal játszotta, dalolta. 

Majd szigorúbb maszkot s köntöst adván a színészre 

Aeschylus egyszerű deszkákból dobogót is emelt már, 

hozván fenséges szókat s nagy léptű cothurnust. 

S jött ama régi komédia, nem híján a sikernek, 

végül el is fajzott, és meg kellett regulázni, 

erre el is némult, nem tudván ártani többé. 

Nincs kísérlet, amit Rómánk költői kihagytak. 

És hogy a régi görög mintáktól megszabadultak: 

érdemük és díszük, s hogy már honi dolgokat írnak, 

bíborszín-tógás, vagy köznapi dráma porondján. 

Mint hadi virtussal, híres fegyverrel amit nyert, 

annyit nyerne hazánk dallal, ha poéta-hadunkban 

nem volnának, akik restek kicsiszolni a verset. 

Pompilius sarjak, dobjátok el azt a müvet, mit 

nem dolgoztak jól ki, körömmel nem simítottak, 

metszésekkel tízszer nem szabtak gyönyörűvé! 

„Lángész vagy? Ne csiszold kicsinyes műgonddala versed!" 

mondják. - „Normális költő, le a szent Heliconról!" 

Democritus hivei, van köztük olyan, ki szakállát 

s körmét elhanyagolja, a fürdőt messze kerüli, 

mert költői nevet s rangot nem nyer, ha sörényét 

min három keserű hunyor-oldat sem segit immár, 

Licinius borbély megnyírja. No én nyomorult, ki 

megtisztítom epém minden tavaszon! Ha kihagynám, 

senkise írna különb verset, mint én! A legelső 

volnék! így hát nem lehetek más, csak köszörűkő: 

mást teszek élessé, de nekem nem lesz soha élem. 

Azt tanítom: mi az író tiszte, igaz hivatása, 

hol van a kincs, ami táplálván, alakítja a költőt. 

Azt tanítom: mi helyes, mi nem az, s melyik út hova torkoll. 

Bölcs tud csak jót írni, ez itt az alap, meg a forrás. 

Sokratinus könyvek mondják neked el: mi a lényeg. 

Gondolj át mindent, s megjönnek a szók idejében. 

Azt, aki tudja, mi jár a barátainak s mi a népnek, 

és a szülő; testvér- s vendégszeretet hogyan illő, 

mit kell tenni az Írnoknak, mit kell a bírónak, 

mily feladattal küzd a vezér a csatán - ki ilyet tud, 

műve szereplőit jól írja le majd bizonyára. 

Nézzed az élet példáit s erkölcseit, élő 

színezetét, hangját, bölcs szerző, s sződd a szövegbe. 

Néha a jó lélekrajz és sok igaz-szavu mondás 

(bár a mesében nincs sem erő, sem cifra cikornya) 

jobban tetszik a nézőknek s lebilincseli őket, 

mint az ügyes, de üres, szépelgő zengedezések. 

Szellemet és szép nyelvet adott görögöknek a Múzsa, 

hol jó hírnévnél egyebet nem kért soha senki. 

Rómában mire oktatják fiainkat? A rézpénzt 

(as-t) hogy kell száz részre kiosztani. „Arra felelj most 

Albinus fia, hogy ha egy uncia jön le az ötből, 

mennyi marad? Halljam gyorsan!" „Harmad..." „Bizony annyi, 

gondos gazda leszel. S ha egy uncia még lejön ebből, 

mennyi marad?" „Negyed as.. ."-Kiket üzletiesre neveltek, 

várhatjuk tőlük, hogy költsenek oly dalokat, mik 

cédrusolajjal kenvén ciprustokba kerülnek ? 

Vagy használni akar, vagy tetszeni vágyik az ének, 

vagy kidalolni a „kellemes és hasznos" tudományát. 

Bármit szólsz, költő, szólj jó röviden, hogy a még lágy 

lelkekben foganatja legyen, s ne feledje, ki hallja. 

Mert kipereg teli szívekből minden, mi fölösleg. 

Ezt viditásra írod? Ne feledd el azért a valót se! 

Es ne akard, hogy bárkik is elhiggyék a meséid. 

Azt a lenyelt gyereket Lamiából élve ne húzd ki! 

Kér az öreg had, hogy tanítás légyen szavaidban; 

csakhogy a súlyos vers nem kell kényes fiainknak. 

Tán az a leghelyesebb, mi gyönyörködtet, de tanít is, 

édest s sóst kever, és aki hallja, okul, de örömmel, 

így nyert pénzt ama két Sosius, s átszelte a tengert, 

író és kiadó hírét hír hordja sokáig. 

Vannak azért vétkek, miket elnézünk a dalosnak, 

olykor a lant mást zeng, nem a lantos kedve szerintit: 

mély húrt pendít a kéz, s a magas szól néha helyette, 

és a heves nyíl sem mindig céljába fúródik. 

Hogyha a dalban a fény több, bánom is én a kevés kis 

árnyfoltot, mit a gondatlanság benne felejtett, 

vagy mit nem lehetett kikerülni. No és? Mi legyen hát? 

Hogyha az író - bár intették - újra meg újra 

ismételgeti azt a hibát, elitéljük a nótást, 

megmosolyogjuk a fals húrért, ha a többi hibátlan. 

Nékem „Choerilus", ki hibázik: fűzfapoéta, s 

meglep, hogyha akad két-három jó sora is, de 

dühbe jövök, ha Homerus, a nagy vátész el-elalszik, 

bár müve oly hosszú, ki csodálja, ha néha szunyókál. 

Mint ahogyan festmény is van, mit jobb közelebbről 

látni, a másik meg messzebbről nézve ragad meg, 

ennek a képnek félárnyék kell, annak erős fény, 

hisz napfénynél sem lel benne hibát kritikus szem. 

Egyszer tetszik ez - azt tízszer se lehetne megunni... 

Ej, bátyám, hisz apád is mondta tanítva elégszer, 

s rájönnél magad is, vésd jól az eszedbe e szókat: 

vannak dolgok, amikben elég, ha csupán közepes vagy, 

mert a jogászt, az ügyészt nem olyan mércével ítélik, 

s tisztelik őket, bár ékesszólásban erősebb 

Messalla, s tudományban főbb Cascellius Aulus. 

Csakhogy a költőnek, ha középszerű, nincs sem a földön, 

sem magas égben oly úr, aki emlékoszlopot állít. 

Mint vidám lakomát elront a hamis citerálás, 

Jímelyitő illatszer, vagy keserű izü mézes, 

merthogy ezek nélkül még jól tudnánk vacsorázni, 

éppígy a vers, mi azért született, hogy a lélek örüljön; 

egyetlen pici vétségtől elvész a varázsa. 

Küzdőtéren sem fog fegyvert az, ki nem érti, 

labdát, diszkoszt, vagy karikát nem fog, ki ügyetlen. 

mert a tömött nézőtéren - méltán - kinevetnék. 

Hát verset költhet mindenki? Miért ne tehetné, 

hisz nemes is, szabad is, van birtoka, pénze, lovagrend 

oszlopa, nincsen folt a nevén, kifogástalan úr hát. 

Lám, te sosem mondasz semmit, ha Minerva nem ihlet; 

óv Ízlésed, eszed. De ha egyszer mégis akarnál 

írni, szavald el elébb, hogy Maeciusunk füle hallja 

s még az apádé és az enyém. Teljék le kilenc év, 

addig tedd el jól, mert hátha javítani kéne. 

Hogyha a szó elszállt, nem hívhatod azt soha vissza. 

Emberevéstől s más csúfságtól Orpheus óvta 

hajdan az erdei törzseket, ő amaz isteni tolmács, 

mondják: így szelídített meg tigrist, vad oroszlánt, 

s mondják: Amphion is, Thebae várost ki emelte, 

lágy ima hangjaival sziklákat bírt tologatni 

kedve szerint. Még akkortájt megvolt az a virtus: 

elválasztani közt a magántól, földit a szenttől, 

tiltani kéjelgést, házasságnak jogot adni, 

várost építeni s törvényt táblára bevésni, 

így nyert tiszteletet s hírt mindenik isteni vátész 

és zengő dalaik. Mint rég nagyhírű Homerus 

s Tyrtaeus, harctérre tüzelte a sok deli ifjat, 

lelkeket éltettek dallal, s mondták a jövendőt, 

életutat kijelöltek, urak kegyeit kicsikarták 

s játék, munka után pihenésül adtak a Múzsák 

fáradt elméknek színházat, drámai művet. 

Hát te se szégyeld csak Múzsádat s dalnok Apollót. 

Kérdés, hogy mi tehet híressé verset: a műgond, 

vagy csak a képesség? En azt hiszem: egyik a másik 

nélkül nem teljes, a tehetséghez fegyelem kell, 

így jön létre a mű, ha barátságot köt e kettő. 

Az, ki futásban akar elsőként érni a célba, 

már gyermekként sok terhet hord: hőben, esőben 

gyötri magát, nőt és boritalt kerül. Ez fuvolázik 

Pythia szentélyében? - hogy félt rég a tanártól! 

Most nem elég ezt mondani: „Én vagyok itt a legelső 

költő! Ótvaros eb, ki utolsó! Nékem a legfőbb 

hely kell, szégyellném, ha kisülne: mitsem okultam." 

Mint kikiáltó hív sokakat, hogy az árut eladja, 

éppúgy hív sokakat lakomájához, ki poéta 

és van birtoka is, s kamatozva gyarapszik a pénze. 

Hogyha finom zsíros falatokhoz hívja a népet, 

s jótáll könnyelmű léhűtőkért, s kiragadhat 

per-gomolyagból mást, csoda volna, ha ily tehetős úr 

jól megítélhetné: ki valódi barát, ki hizeJgő. 

Bár kinek adtál már bármit, vagy akarsz, ne mutasd meg 

annak a verseidet, mert hálából s örömében 

így kiabál: „Gyönyörű! Csudajó! Minden szava bölcs ám!" -

Sápad, ahol kell, másutt meg könny hull a szeméből, 

ugrál izgalmában, a port rugdossa, bokázik. 

Mint bérelt siratok temetésen sírva sikoltnak, 

többet s jobban, mint ki valóban szenved a gyásztól, 

és titkon kinevetnek - a hízelgő ilyen éppen. 

Azt mondják a királyokról, hogy borral itatják, 

úgy faggatják azt, akiben nem bíznak eléggé: 

méltók-é bizalomra. Dalod se mutasd meg azoknak 

kik hízelegnek csak, de ravasz rókák a szivükben. 

Quintilius, ha szavalsz neki: „Itt írd át, ha lehet még 

s ott is" - szól. S ha te azt mondod, hogy nem sikerül, bár 

háromszor kísérelted - azt mondja: töröld ki 

azt, ami nem sikerült, s dolgozd át újra a verset. 

És ha hibád véded, s nem akarsz vele már bíbelődni, 

nincs szava több hozzád, tákolmányodra legyint csak: 

„Jó, csak imádd magadat, hiszen úgysincs más, ki dicsérjen." 

Bölcs, okos ember nem szívesen ball vértelen ódát, 

szidja a fércművet, s csiszolatlan mondatot áthúz 

éjszínű késsel nyeseget minden hiúságot; 

azt mi, homályos még, ki akarja deríteni rögtön, 

pontatlan szavakért dorgál, s megmondja: mit is tégy. 

Aristarchusként nem nézi: komája? barátja? 

S nem szól:,,Ez kicsiség!..."Kicsiségből nagy baj adódhat! 

Még kinevethetnek, s nem biztos, hogy befogadnak. 

Mint a rühest meg a bélpoklost, vagy a háborodottat 

s kit Diána veszejtett el, tévén eszelőssé, 

bíz az ilyen költőt kerülik, vele szólani félnek, 

csak suttyó kölykök futnak, csúfolva, utána. 

S ő, míg mámorosan verset böfög és fel-alá jár, 

mint a rigóra leső madarász, belelép a mocsárba, 

s bár kiabálja: „Segítség! Emberek!" - egy se akad, ki 

meghallván, oda menne, hogy őt kiragadja a bajból. 

Sőt, ha akadna ilyen, s a kötéllel menne kihúzni, 

így szólnék: „Biztos, nem azért ugrott a mocsárba, 

hogy meghaljon? Lám ama költő Szicíliából, 

Empedocles, hogy az égilakókig emelje a hír őt, 

szánt szándékkal dobta magát le az Etna tüzébe. 

Költőnek joga van, hogy meghaljon, ha akarja. 

És ha kihúzzák is, már nem lesz önmaga többé. 

Hadd haljon, ha örök hírt így vágyik kicsikarni. 

Azt se tudod, mért bűnhődik; tán ősei szentelt 

sírhalmára vizelt? Villám-vert kegyhelyet átkos 

kézzel fertőzött? Bizony őrjöng és valamint a 

medve ha ketrece rácsát áttöri és riadalmat 

kelt, boldog-boldogtalan így fut a kerge dalostól. 

Mert akit elcsíp, azt verssel kínozza halálra. 

Mint a pióca, amíg véred szívhatja, nem enged.

 



Uploaded bySebestyén Péter
PublisherEurópa
Source of the quotationHoratius Összes Művei
Publication date

minimap