’Boldog, ki nem hord nagyvilági terheket,
csak mint a régvolt nemzedék
az ősi szántót két ökörrel műveli;
kit nem riaszt kölcsön, kamat,
nem hívja kürt mely háborúban halni küld,
nem hajtja tengerár, vihar,
kerül zajos gyűlést és gőgös házakat,
a nagyhatalmú népekét,
és így borággal játszadozhat kedvire,
nyárfára futtatgatva fel,
vagy hajkurászhat elbitangolt barmokat
ha bőg a nyáj rossz völgy ölén,
nyeshet kacorral gallyakat, kis ágakat,
olthat helyettük jobbakat,
korsókba tölthet jól kipréselt mézet, és
nyírhatja bárányát, juhát.
S midőn az Ősz ért, dús bogyó-koronás fejet
emel mező és kert fölé,
ojtott gyümölcsét jó kedéllyel gyűjti be,
körtét, piros szőlőt vegyest,
s neked, Priapus, ad belőle, meg neked,
Silvanus: isten vagy te, csősz!
Heverni jó, hol százados, nagy tölgy alatt,
hol dús gyepen, hullámoson,
míg mély mederben csörgedez csermely, patak,
míg zeng az erdőn víg madár
s a nedves ágak zúgva lengnek szűntelen;
ez könnyü szendergésre hív.
És hogyha záport, hóvihart küld Juppiter
a télben, orkánt és fagyot,
akkor: Kutyák, fel! lesz hajtóvadászat itt!
és vadkan őrjöng, döf, hörög.
Vagy kifeszitett hálóba csal falánk rigót
talajba szúrt karók közé.
Ijedős nyulakat, a maglopó idegen darut,
elkapja jóljött prédaként.
Szerelmi búkat, tőrdöféseket ki nem
felejtne ily gondok között?
S ha szende asszony házra, rendre jól ügyel,
és gondoz édes gyermeket
mint jó szabin nő vagy serény Apulia
napbarnitotta lányai,
fát rakva száraz fára tűzoltárt emel
ha este férje visszajön,
karámba zárja, csorda vissza hogyha tér,
kifejni duzzadt tőgyeket,
korsóba fejt új bort; saját termésü, jó
és bő a dél- és estebéd,
nem jobb a kagyló, mit nevel Campania
sem semmi ínyenc hal, ha ritka is, ha nagy,
mit erre hajt a tél: a hullám és vihar
ha mennydörög kelet felől;
ne vedd be gyomrom Afrikából származó
madár husát; császármadár
nem ízesebb, mint roskadó ágról szedett
telt, gömbölyű olajbogyóm,
vagy mint a mezei sóskafű s a mályva is,
e kellemes, jó gyógynövény,
mint birka, mit te Terminaliára vágsz,
mint farkasok meghagyta juh.
E dőzsölésben mily jó nézni, hogy miként
tolongnak vissza nyájaid,
hogy’ húzza fáradt szűgy ekéjét jól haza,
de felfelé fordítva már,
jómódu házban házi istenek körül
hogy’ ül vidám rabszolganép.’
Így szólt a bankár, pénz-, vagyonharácsoló
s már-már paraszt, az Alfius,
elzárta pénzét ő a hó végén, bizony –
s befekteté jól elsején.
............................................
Silvanus elsősorban erdei isten, erdők, ligetek istene és oltalmazója (silva = erdő), de a termés és a mezőhatárok őrzője is. Priapus termékenység-isten, és a gyümölcsöskertek őre is. Terminalia: Terminus isten (terminus = határ) tiszteletére rendezett római ünnep. Terminus a mezsgyék istene volt.
A prozódia:
x – | u – | x || – | u – | x – | u –
x – | u – | x – | u –
u = rövid szótag, – = hosszú szótag, x = tetszés szerint rövid vagy hosszú szótag. || = caesura, cezúra, szóhatár; a latinban és a magyarban nem szükséges, hogy mondattani, értelmi határ is legyen egyúttal, általában nem mondattani határ. Ebben a metrumban a caesura olykor nem a harmadik, hanem a negyedik versláb közepén van.
Egy-egy szótag helyett olykor két rövid szótag áll, pl.:
– uu | u – | x || – | u – | x – | u –
aut amite levi rara tendit retia
– uu | u – | x – | x || – | u – | u –
Vagy kife |szitett | háló | hoz csal | falánk rigót
(Olyan olvasat kívánkozik, hogy Vagy kife szített, – u u | – – , de itt nem erről van szó.)
uu – | u uu | x || – | x – | u u – | u –
pavidumque leporem et advenam laqueo gruem
(leporem et kiejtése leporet: az –em nem hangzik magánhangzó előtt).