This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Janus Pannonius: A narni Galeottóhoz (Hogy rólad dalolok...) (Ad Galeottum Narniensem - Si, Galeotte, meo te collaudavero versu ... in Hungarian)

Portre of Janus Pannonius

Ad Galeottum Narniensem - Si, Galeotte, meo te collaudavero versu ... (Latin)

Si, Galeotte, meo te collaudavero versu,

Det veniam nobis cetera turba, precor,

Quippe licet multos habeam praedives amicos,

Vincitur a meritis, cetera turba, tuis.

Et, si versiculos facio non prorsus inertes,

Doctrinae fateor munus id esse tuae.

Per te conscendi celsas Heliconis in arces,

Gorgonei fontem pes ubi rupit equi.

Per te Parnasi peragravi rosida Tempe,

Tu monitor, tu dux, tuque magister eras.

Accipe nunc carmen, quod nobis ante dedisti.

Collati fructum muneris, auctor, habe,

Par est ut carpat de palmite vinitor uvas.

Cultori messem reddere debet ager.

Et iam ut propositas exordiar edere laudes;

In primis patriae nobilitate nites.

Nemo adeo est amens, quin Umbros praeferet agros

Omnibus Italiae fertilitate locis.

Nec quoque gauderet se hac gente Propertius ortum,

Ni studio belli, ni foret apta, togae.

Urbs ibi consurgit praerupti in vertice saxi,

Nobiliumque ducum, pontificumque parens.

Cui victrix fortes transcripsit Roma colonos,

Nar fluvius nomen, mons Nituusque dedit.

Haec tibi sat clarae, genus haud ignobile, stirpis

Praebuit, et quantas, exigit usus, opes.

Quae cum corda fero producat idonea Marti,

Bella quibus semper sanguinolenta placent;

Tu potius Phoebi voluisti evadere miles,

Haud veritus citharam praeposuisse tubae.

Nam simul ac teneri permisit flosculus aevi,

Coepisti Musis invigilare sacris.

Donasti viridem castris tamen inde iuventam,

Et satis hac etiam parte peritus eras.

Rursus te saevis studium revocavit ab armis,

Et tibi Thespiadum signa ferenda dedit.

Nec te militiae miror tentasse laborem,

Herculeo dignum robore corpus habes.

Praecipue sortem scis exercere palaestram,

Et superas cunctos strenuitate viros.

Sed non est tantum robusto in corpore laudis,

Ingenio quantus semper habetur honos.

Hoc te Bellonae suasit praeferre Minervam,

Doctaque posthabito Numina Marte sequi.

Multa pererrasti Latiae vagus oppida terrae,

Pectora dans doctis erudienda viris.

Demum Ferrariam felici es forte profectus,

Et Phaëthontei, flumina clara, Padi.

Hic erat eloquio praestans undante Guarinus,

Pieridum Latio summus in orbe parens.

Hunc tu per geminos audis cum sedulus annos,

Luce cibi parcus, nocte soporis eras.

Ipse ego tunc Italas primum devectus ad urbes,

In castris coepi tiro merere suis.

Magnus amicitiae iunxit nos protinus usus,

Ex illo noster tempore crevit amor.

Idem nos tenuit thalamus, tum mensa duobus

Communem semper praebuit una cibum.

Saepius ad mediam noctem vigilavimus ambo,

Cum cuperent somnos lumina fessa dari.

Saepius ante diem ternis surreximus horis,

Cum foret in tepido dulce cubare toro.

Fidere cui possem, nullum te praeter habebam,

Nullum, qui curam velle habere mei.

Tu pariter fratrisque vicem, patruique gerebas,

Inque loco matris inque parentis eras.

Quantum sis de me meritus, si dicere vellem,

Ora prius nobis mille petenda forent.

Nec me alius docuit, (soleo quod saepe fateri),

Apta in legitimos cogere verba pedes.

Nunc quoniam vates inter numerare vetustos,

Imbutus monitis glorior esse tuis.

Et merito; Nam te fingendi carminis artem,

Callidius, quovis iudice, nemo tenet.

Singula tu proprias servare vocabula vires

Cogis, et in sedes dirigis apta suas.

Nec nisi delectos curas annectere sensus,

Et quos antiqui non posuere patres.

Cum multa historici, cum scribant multa poetae,

Illa tamen memori pectore cuncta tenes.

Nosti stagna, lacus, nosti aequora, flumina, montes,

Quo populi iaceant, ille vel ille, loco.

Nil, cuius nequeas rationem reddere, profers,

Hoc et Maeonides fecit, et ipse Maro.

Utile scis dulci, brevitati iungere lucem,

Seu sequeris summum, seu mediocre genus.

Et velut ursa suos narratur lingere partus

Consimili versus sedulitate polis.

Ergo fluunt, apteque sonant, quotiesque leguntur,

Nescio quid tecti nectaris intus habent.

Haec satis ad numeros.

Nunc carmine prorsus omisso,

Enitar mores commemorare tuos.

Hi nisi dicantur, simul ac moriere, latebunt.

Illud in arbitrio posteritatis erit.

Non ego divitias parvi te pendere miror, 

Quas tantum demens vulgus habere cupit.

Sed longe est ipsas maius te spernere laudes,

Quae sanctos etiam, philosophosque movent,

Nulla libido potest te frangere, nullus honoris

Ambitus; argenti nulla domare sitis.

Comis es ut Caesar, vincis pietate Metellum,

Attiliumque fide, religione Numam.

Res hominum, praesens, animo sic arduus alto

Despicis, ut coelo iam videare frui.

Nec tibi terrori est horrendae mortis imago,

Maximus in terris, sit licet ille timor.

Qui cum virtutum tanto sis agmine septus,

Audeo te cuivis aequiparare Deo.

Quin etiam spes est, aevo te posse futuro,

Has animi dotes accumulare tui.

Nunc tibi bis denis, successit septimus, annis.

Cum sis doctus, adhuc doctior esse potes.

Quod facere ut valeas, longaevam ducere vitam,

Dent tibi torquentes, ferrea fila,

Deae.Hoc, Galeotte, tuo breve dedico carmen honori,

Ingratae mentis ne reus esse ferar.

At vos, lectores, ne fictis credite verbis

Me illi blanditias composuisse leves.

Sic vivam Phoebo, sic vivam gratus Ïaccho,

Ut mea de vivo pectore dicta fluunt!

Assentando quidem nam cur ego vener amorem,

Si me plus oculis, diligit ipse, suis?



Uploaded byGeréb Zsófia
PublisherTankönvkiadó
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu
Publication date

A narni Galeottóhoz (Hogy rólad dalolok...) (Hungarian)

Hogy rólad dalolok versemben, jó Galeottóm:

         Nézzék el nekem ezt, kérem a többieket.

Lenne barátom bár tehetős és gazdag akárhány,

         Nálad azért - tudom én - egy se lehetne különb.

S megvallom, ha akad müveimben némi csin itt-ott:

   Nem magam érdeme az, csak tanitásaidé.

Mert vezetéseddel hágtam fel a szent Helikonra,

   Hol forrás bugyogott fel paripánk nyomain.

Véled jártam a Parnasszus bőharmatos alját,

   Jó ösvényt mutató mesterem és vezetőm.

Most hát vedd: a tiéd ez a vers, a tiéd, aki adtad,

   Íme, fogadd a közös munka gyümölcse gyanánt.

Jó, ha a vincellér szüretel szőlőt a borágról,

   Bő termése javát kapja a földmüvelő.

Ámde elég! Immár hadd zengjen rólad az ének.

   Első érdemed az, hogy ragyogó haza szült.

Nincs oly balga, ki nem tudná, hogy Itália földjén

   Termő tájaival Umbria áll legelöl.

Boldog volt egykor Propertius: innen eredt, hol

   Béke- s háboruban nagyszerü nép lakozott.

Ott a kiugró szirt tetején magasul fel a város,

   Fényes hercegeket s főpapokat nevelő.

Hős telepes népet küldött ide Róma, a győző.

   S adta nevét vize és bérce: a Nar s Nituus.

Ez nyújtott teneked, neves ősök nagyszerü sarja,

   Oly javadalmat, amely gazdagon élni elég.

S bár ez a föld bátor, harcedzett embereket szült,

   Kiknek a vérpatakos háború is vad öröm:

Inkább állottál Phoebus seregébe vitéznek,

   Inkább csábit a lant, mintsem a harci tülök.

S így, mihelyest engedte korod még zsenge virága,

   Foglalatos voltál máris a Múzsa körül.

S ifjukorodban, lám, mégis mentél katonának,

   S most van e téren is így némi tapasztalatod.

Fegyveredet később ismét csak a könyvre cserélted,

   S újra a költészet zászlaja lett vezetőd.

Nem csoda, hogy próbát tettél a kemény hadi pályán,

   Mert hisz az izmod erős, Herkulesé alakod.

Legfőképpen a bajt, a vitéz viadalt gyakoroltad,

   S rettenetes jobbod sok diadalt aratott.

Ám nem olyan méltán illetne dicséret erődért,

   Mint amilyen joggal illeti szellemedet.

Bellonánál hát te Minervát többre becsülted

   S művelt isteneket Marsnak elébe teszel.

Sok várost jártál be, bolyongva Itália földjén,

   S szomjú lelked ivott bölcs szavakat, tanitást,

S jó sorsod mutatott egy várost: Ferrara volt az,

   Hol phaëtoni folyó árad: a bővizü Pó.

Ott tanitott a tudós és ékes nyelvü Guarino:

   Nem látott Latium nála különb tanitót.

Két év óta szaván csüggtél már, nappal az ételt

   Megtakarítottad s éjjel a kis pihenést.

Én akkor láttam legelőször Itália földjét

   És lettem sereged tagja: tudatlan ujonc.

Összekötötte szivünk a barátság szép köteléke,

   S folyton-folyvást csak nőtt a meleg szeretet.

Egy ágyban háltunk azidőtájt, és közös asztal

   Nyújtott kettőnknek egyszerü ételeket.

Sokszor még virrasztva talált bennünket az éjfél,

   Bárha az álomtól majd leragadt a szemünk.

Hányszor keltünk együtt háromkor, pedig édes

   Hajnali álmot igért volna a langymeleg ágy.

Csak benned bíztam, kivüled senkit se szerettem,

   S nem volt más, aki rám mindig oly óva ügyelt.

Testvérem voltál s érett nagybátya is egyben,

           Édesanyám voltál szinte meg édesatyám.

Mit köszönök néked? Nem mondhatom el, hiszen ahhoz,

           Lenne ezer nyelvem, az se lehetne elég.

És nem más tanitott, vallom s vallottam előbb is,

   Versbe sorolni a legmegfelelőbb szavakat.

Most, hogy a régi, neves költők közt emlitenek már,

   Mondom, nem lennék nélküled én avatott.

S úgy van: a versírást nálad nem tudja különbül,

   Ördöngősebben senki sem, az bizonyos.

Súlyt meg erőt kölcsönzöl a versben minden igének,

   Minden jól kiszemelt szót a helyére teszel,

S oly tartalmat is adsz különös figyelemmel azoknak,

   Mint aminőt sohasem adtak a régi atyák.

Bár régtől sokat írtak a történészek, a költők,

   Jó emlékezeted őrzi a műveiket.

Nagy hegyeket, tavakat, tengert ismersz te, folyókat,

   Mint él, merre lakik ez s az a nép: te tudod.

Azt írod csak, amit meg tudsz magyarázni, mit értesz,

   Így tett Maeonidas, így maga Vergilius.

Édesen írod a hasznost és kurtán a velőset,

   Fenséges tárgyról szólj, vagy a köznapiról.

És amiként - mondják - bocsait nyalogatja a medve,

   Úgy csiszolod te, olyan gonddal a verseidet.

Éppen azért folynak gyönyörűen, zengenek épen,

   S nem tudom én: bennük honnan az isteni íz?

Ennyit a versekről, s mellőzve az énekeid, most

   Szép erkölcseidet jellemezem röviden.

Hogyha nem írok róluk most, majd rejtve maradnak,

   És a jövő - méltán - engem itél el ezért.

Nem lep meg, hogy a gazdagságot semmire tartod,

   Melyre oly esztelenül vágyik a kapzsi tömeg.

Ám te dicsőséget se kivánsz, pedig annak a vágya

   Szenteket ösztönzött, bölcseket elragadott.

Kívánság nem igéz és nem hajt nagyratörés sem,

   Nem vesz rajtad a pénz vágya erőt sohasem.

Caesar nem szelidebb nálad, se Metellus, a jámbor,

   Nem buzgóbb Numa és Attilius se hivebb.

Bár itt élsz köztünk, úgy nézed a földi tülekvést,

   Mint egy égi lakó, szellemed ormairól.

Nem rémít meg még az ijesztő arcu halál sem,

   Bár régtől s nagyon is rettegi őt a világ.

S mert az erények olyan tömegével vagy felövezve,

   Nem túlzok, ha merem mondani: isteni vagy.

Sőt hihető nagyon is, hogy később csak növeled még,

   Csak gyarapítod majd szellemi kincseidet.

Most mindössze huszonhét éves vagy, s ime, máris

   Mennyi sokat tudsz, s még többre viszed, hiszem én.

Hosszú életet adjanak ehhez néked a párkák,

            Kiknek az ujja közül perdül a sors fonala.

Ezt a rövid verset neked írtam, jó Galeottóm,

            Hogy hálátlannak senki se mondja szivem.

És akik olvassák, még föl se tegyék, hogy a költő

   Szép szavakat kitalál s álnokul így hizeleg.

Úgy legyek én kedves Phoebusnak, s Bacchus ugy áldjon,

   Hogy szívből mondom mind e dicséreteket.

Mért is kellene hizelkedve kegyére vadásznom,

   Hisz szemefényénél jobb szeret ő, tudom én.



Uploaded byGeréb Zsófia
PublisherTankönvkiadó
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu
Publication date

minimap