This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Ovidius Naso, Publius: Tristia IV 10.

Portre of Ovidius Naso, Publius

Tristia IV 10. (Latin)

Ille ego qui fuerim, tenerorum lusor amorum,
     quem legis, ut noris, accipe posteritas.
Sulmo mihi patria est, gelidis uberrimus undis,
     milia qui nouiens distat ab urbe decem.
editus hic ego sum, nec non, ut tempora noris,
     cum cecidit fato consul uterque pari:
si quid id est, usque a proauis uetus ordinis heres,
     non modo fortunae munere factus eques.
nec stirps prima fui; genito sum fratre creatus,
     qui tribus ante quater mensibus ortus erat.
Lucifer amborum natalibus affuit idem:
     una celebrata est per duo liba dies.
haec est armiferae festis de quinque Mineruae,
     quae fieri pugna prima cruenta solet.
protinus excolimur teneri curaque parentis
     imus ad insignes urbis ab arte uiros.
frater ad eloquium uiridi tendebat ab aeuo,
     fortia uerbosi natus ad arma fori;
at mihi iam puero caelestia sacra placebant,
     inque suum furtim Musa trahebat opus.
saepe pater dixit: ‘studium quid inutile temptas? 
     Maeonides nullas ipse reliquit opes.’
motus eram dictis, totoque Helicone relicto
     scribere temptabam uerba soluta modis.
sponte sua carmen numeros ueniebat ad aptos,
     et et quod temptabam scribere uersus erat.
interea tacito passu labentibus annis
     liberior fratri sumpta mihique toga est,
induiturque umeris cum lato purpura clauo:
     et studium nobis, quod fuit ante, manet.
iamque decem uitae frater geminauerat annos,
     cum perit, et coepi parte carere mei.
cepimus et tenerae primos aetatis honores,
     eque uiris quondam pars tribus una fui.
curia restabat: claui mensura coacta est;
     maius erat nostris uiribus illud onus.
nec patiens corpus, nec mens fuit apta labori,
     sollicitaeque fugax ambitionis eram,
et petere Aoniae suadebant tuta sorores
     otia, iudicio semper amata meo.
temporis illius colui fouique poetas,
     quotque aderant uates, rebar adesse deos.
saepe suas uolucres legit mihi grandior aeuo,
     quaeque nocet serpens, quae iuuat herba, Macer,
saepe suos solitus recitare Propertius ignes,
     iure sodalicii, quo mihi iunctus erat.
Ponticus heroo, Bassus quoque clarus iambis
     dulcia conuictus membra fuere mei.
et tenuit nostras numerosus Horatius aures,
     dum ferit Ausonia carmina culta lyra.
Vergilium uidi tantum, nec auara Tibullo
     tempus amicitiae fata dedere meae.
successor fuit hic tibi, Galle, Propertius illi;
     quartus ab his serie temporis ipse fui.
utque ego maiores, sic me coluere minores,
     notaque non tarde facta Thalia mea est.
carmina cum primum populo iuuenalia legi,
     barba resecta mihi bisue semelue fuit.
mouerat ingenium totam cantata per urbem
     nomine non uero dicta Corinna mihi.
multa quidem scripsi, sed quae uitiosa putaui
     emendaturis ignibus ipse dedi.
tunc quoque, cum fugerem, quaedam placitura cremaui,
     iratus studio carminibusque meis.
molle Cupidineis nec inexpugnabile telis
     cor mihi, quodque leuis causa moueret, erat.
cum tamen hic essem minimoque accenderer igni,
     nomine sub nostro fabula nulla fuit.
paene mihi puero nec digna nec utilis uxor
     est data, quae tempus per breue nupta fuit.
illi successit, quamuis sine crimine coniunx,
     non tamen in nostro firma futura toro.
ultima, quae mecum seros permansit in annos,
     sustinuit coniunx exulis esse uiri.
filia me mea bis prima fecunda iuuenta,
     sed non ex uno coniuge, fecit auum.
et iam complerat genitor sua fata nouemque
     addiderat lustris altera lustra nouem.
non aliter fleui quam me fleturus ademptum
     ille fuit. matris proxima busta tuli.
felices ambo, tempestiueque sepulti,
     ante diem poenae quod periere meae!
me quoque felicem, quod non uiuentibus illis
     sum miser et de me quod doluere nihil!
si tamen extinctis aliquid nisi nomina restat,
     et gracilis structos effugit umbra rogos,
fama, parentales, si uos mea contigit, umbrae,
     et sunt in Stygio crimina nostra foro,
scite, precor, causam – nec uos mihi fallere fas est –
     errorem iussae, non scelus, esse fugae.
manibus hoc satis est: ad uos, studiosa, reuertor,
     pectora, quae uitae quaeritis acta meae.
iam mihi canities pulsis melioribus annis
     uenerat antiquas miscueratque comas,
postque meos ortus Pisaea uinctus oliua
     abstulerat deciens praemia uictor eques,
cum maris Euxini positos ad laeua Tomitas
     quaerere me laesi principis ira iubet.
causa meae cunctis nimium nota ruinae
     indicio non est testificanda meo.
quid referam comitumque nefas famulosque nocentes?
     ipsa multa tuli non leuiora fuga.
indignata malis mens est succumbere, seque
     praestitit inuictam uiribus usa suis;
oblitusque mei, ductaeque per otia uitae,
     insolita cepi temporis arma manu;
totque tuli terra casus pelagoque quot inter
     occultum stellae conspicuumque polum.
tacta mihi tandem longis erroribus acto
     iuncta pharetratis Sarmatis ora Getis.
hic ego, finitimis quamuis circumsoner armis,
     tristia, quo possum, carmine fata leuo,
quod, quamuis nemo est cuius referatur ad aures,
     sic tamen absumo decipioque diem.
ergo quod uiuo durisque laboribus obsto,
     nec me sollicitae taedia lucis habent,
gratia, Musa, tibi: nam tu solacia praebes,
     tu curae requies, tu medicina uenis.
tu dux et comes es, tu nos abducis ab Histro
     in medioque mihi das Helicone locum;
tu mihi, quod rarum est, uiuo sublime dedisti
     nomen, ab exequiis quod dare fama solet.
nec, qui detrectat praesentia, Liuor iniquo
     ullum de nostris dente momordit opus.
nam tulerint magnos cum saecula nostra poetas,
     non fuit ingenio fama maligna meo,
cumque ego praeponam multos mihi, non minor illis
     dicor et in toto plurimus orbe legor.
si quid habent igitur uatum praesagia ueri,
     protinus ut moriar, non ero, terra, tuus.
siue fauore tuli siue hanc ego carmine famam,
     iure tibi grates, candide lector, ago.



Uploaded byJakus Laura 1.
Source of the quotationwww.perseus.edu

Önéletrajz (Hungarian)

Hogy ki vagyok, gyöngéd szerelem költője, akit most
  olvasol, elmondom. Halld meg, utókor, a szót!
Sulmo szülőföldem. Sok hűs patak öntözi földjét.
  Száz mérföldnyire sincs onnan a római táj.
Ott láttam meg a napfényt. Vágyol-e tudni, mikor volt?
  Akkor esett el a két consul a harc mezején.
És ha ez ér valamit, lovag ősök utóda vagyok, kit
  rendünk tagjává nem csak a sorskegy emelt.
Nem vagyok első sarj: megelőz bátyám, aki nálam
  épp háromszor négy hóval előbb született.
Egy hajnalcsillag ragyogott kettőnk születésén,
  s dupla kalács mellett egy napot ünnepelünk.
Harci Minervának van ötödnapos ünnepe akkor,
  s eznap először ömöl párviadalban a vér.
Jó nevelést kaptunk szüleinktől. Zsenge korunkban
  már hallgattuk a jó római mestereket.
Szónoki pálya felé tört bátyám ifju korától,
  rátermett a zajos fórumi harcra nagyon.
Én meg már gyermekként mennyei hangra figyeltem,
  és maga mellé vont lopva a Múzsa, rabul.
Mondta nemegyszer atyám munkámra: „Hiábavalóság!
  Kincset holta után Maeonides se hagyott.”
Nem szólt hasztalanul. Helicont odahagyva egészen,
  most már prózában készülök írni csupán:
önként jött ajakamra, kötött formában, az ének,
  s vers lett mindenből, bármit is írt le kezem.
Eközben lassú léptekkel múltak az évek,
  és már mindketten hordtuk a férfi -togát.
Bár széles sávban vettük vállunkra a bíbort,
  foglalatosságunk most is a régi maradt.
Élete éveiben bátyám kettőzte a tízet,
  hogy meghalt, s csaknem lelkem is ővele halt.
Rám meg az ifjui kor kezdő tisztségei várnak,
  s a „hármas hivatal” tagjai közt a helyem.
Hátra a Curia volt… De a bíbor csíkja leszűkült.
  Nem volt megfelelő ily feladathoz erőm.
Sem lelkem, sem testem nem kívánta e munkát…
  Gond-okozó becsvágy messze kerülte szivem.
Visszavonultságot javasoltak az aoni Múzsák,
  s hajlamom is mindig erre az útra terelt.
Annak a kornak a költőit tisztelve szerettem.
  Azt hittem róluk, mindenik isteni lény.
Mérges kígyókról, gyógyfűvekről, madarakról
  írt az öreg Macer, és énnekem adta elő.
Szokta Propertius is „tüzeit” recitálni előttem,
  régi baráti jogon, mely vele összekötött.
Ponticus- és Bassust, hős- és gúnyversek iróit
  kedves tagjaiként látta baráti körünk.
Változatos dalait zengette Horatiusunk is,
  s elbűvölte müvei ausoni lantja fülünk.
Vergiliust csak láttam. A sors nem hagyta Tibullust
  élni, hogy egykoron én majd a barátja legyek.
Ez Gallusnak volt követője, Propertius ennek,
  s ebben a sorrendben a negyedik vagyok én.
Őket tiszteltem, s engem tiszteltek az ifj ak.
  Ismert lett Múzsám csakhamar énnekem is.
És amikor dalaim nyilvánosságra kerültek,
  még csak alig kellett nyírnom a gyenge szakállt.
Róla dalolt az egész Város, ki az ihletet adta,
  róla, Corinnáról, mely neki álneve csak.
Sok mindent írtam, de amit gyengének itéltem,
  hogy kijavítsa a tűz, én magam adtam oda.
Számüzetésemkor több jót is tűzbe vetettem,
  meggyűlölve saját hajlamomat s dalomat.
Szívem a lágy szerelem nyila könnyen ütötte keresztül
  nékem egész kicsiny ok lelkesedésre elég.
S bárha ilyen voltam, s kis tűz is lángra gyulasztott.
  nem szennyezte azért pletyka az én nevemet.
Csaknem gyermekként nem megfelelő feleséget
  kaptam, s elváltunk nem sok időre megint.
Másik akadt azután, és bár kifogástalan asszony,
  életen át tartó nem lehetett ez a frigy.
Késő éveimig velem élt ez a harmadik, és a
  számkivetett férjnek hű felesége maradt.
Lányom kétszer tett nagyatyává ifju korában,
  kétszer ment férjhez, s két fia úgy született.
Édesatyámnak a sors most szabta meg élete végét:
  őneki kétszer adott negyvenöt évet az ég.
Sírtam utána, miként ő is sírt volna utánam.
  Nem sokkal később hunyt el az édesanyám.
Boldog mindkettő! Idején szállottak a sírba!
  Eltávoztak még számüzetésem előtt.
Ó, magam is boldog, hogy nincs életben egyik sem:
  nem fáj már nekik az, hogy nyomorult vagyok én.
Hogyha azonban a síron túl még nem csak a név él,
  és test nélkül az árny átjut a máglya tüzén;
drága szülők, ha a hír rólam hozzátok is elszáll,
  s tárgyalják ügyemet lent is, a Styx piacán,
értsétek meg e szót – titeket megcsalni nem illő! –,
  csak hiba volt, s nem bűn számüzetésem oka.
Ennyit a holtaknak!… Hozzátok fordulok ismét,
  kik kívánjátok hallani életemet.
Legjobb éveim elmúltak, s megjött az öregség.
  Szürke szinűvé vált egykori barna hajam,
s már születésem után diadalt nyert, büszke lovasnak
  pisai szent olajág tízszer övezte fejét,
akkor az Euxínus-tenger partjára, Tomisba
  számkivetett engem bősz fejedelmi harag.
Ismeretes nagyon is mindenki előtt ez a balsors,
  most nem szükséges vallani róla nekem.
Mondjam-e, mint árult el a szolgahad és a barátok?
  Az még jobban fájt, mint ez a számüzetés.
Ám lelkem sehogyan sem akart megtörni a bajban.
  Újra erőre kapott és diadalmasan állt.
Elfeledem, hogy mily csendes volt életem eddig,
  újszerü fegyverrel küzdeni készül e kéz.
Szárazon és vizen annyi veszélyt álltam ki, amennyi
  csillag fénylik az ég északi s déli felén.
Hányódások után zord szarmata tájra vetődtem,
  puzdrás gétáknak távoli népe közé.
S itt, noha szomszédos fegyverzaj zúg körülöttem,
  ily szomorú sorsban lantom ad enyhületet.
És bár senki sincs, aki itt hallgatna dalomra,
  megcsalom önmagamat, s eltelik így az idő.
Hát, hogy még élek s a bajoknak is ellene állok,
  és a halálvágy még nem vesz e szíven erőt,
hála neked, Múzsám! Most már egyedül te vigasztalsz,
  megszabadítsz gondtól, s írt sebeimre te adsz.
Társam vagy s vezetőm: a Dunától elviszel engem,
  s a Helicon közepén adsz nekem újra helyet.
És, ami ritka, te már éltemben nagy nevet adtál,
  s ezt csak a síron túl szokta megadni a hír.
És az Irigység, mely mindig gáncsolja az élőt,
  bősz foggal mégsem marta a könyveimet.
Mert ámbár ez a kor sok nagy költőt mutatott fel,
  énhozzám sem volt rosszakarattal a hír.
S bár sokat állítottam elém, ma azokkal egyenlő
  lett nevem, és a világ ismeri műveimet.
Hogyha tehát igaz az, mit a költők jóslata hirdet,
  Föld! a halálom után nem leszek én a tied!
Vagy kegyed adta e hírt, vagy a dal: mindegy! Ha te szívvel
  olvasol, úgy hálám tégedet illet ezért!



Uploaded bySebestyén Péter
PublisherELTE - Eötvös József Collegium
Source of the quotationRómai költők antológiája
Publication date

minimap