This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Tibullus, Albius: A béke dicsérete (Detestatio belli in Hungarian)

Portre of Tibullus, Albius

Detestatio belli (Latin)

Quis fuit, horrendos primus qui protulit enses?

Quam ferus et vere ferreus ille fuit!

Tum caedes hominum generi, tum proelia nata,

Tum brevior dirae mortis aperta via est.

An nihil ille miser meruit, nos ad mala nostra

Vertimus, in saevas quod dedit ille feras?

Divitis hoc vitium est auri, nec bella fuerunt,

Faginus adstabat cum scyphus ante dapes.

Non arces, non vallus erat, somnumque petebat

Securus sparsas dux gregis inter oves.

Tunc mihi vita foret, volgi nec tristia nossem

Arma nec audissem corde micante tubam;

Nunc ad bella trahor, et iam quis forsitan hostis

Haesura in nostro tela gerit latere.

Sed patrii servate Lares: aluistis et idem,

Cursarem vestros cum tener ante pedes.

Neu pudeat prisco vos esse e stipite factos:

Sic veteris sedes incoluistis avi.

Tum melius tenuere fidem, cum paupere cultu

Stabat in exigua ligneus aede deus.

Hic placatus erat, seu quis libaverat uva,

Seu dederat sanctae spicea serta comae,

Atque aliquis voti compos liba ipse ferebat

Postque comes purum filia parva favum.

At nobis aerata, Lares, depellite tela,

Hostiaque e plena rustica porcus hara.

Hanc pura cum veste sequar myrtoque canistra

Vincta geram, myrto vinctus et ipse caput.

Sic placeam vobis: alius sit fortis in armis

Sternat et adversos Marte favente duces,

Ut mihi potanti possit sua dicere facta

Miles et in mensa pingere castra mero.

 

Quis furor est atram bellis accersere mortem?

Inminet et tacito clam venit illa pede.

Non seges est infra, non vinea culta, sed audax

Cerberus et Stygiae navita turpis aquae;

Illic percussisque genis ustoque capillo

Errat ad obscuros pallida turba lacus.

Quam potius laudandus hic est, quem prole parata

Occupat in parva pigra senecta casa.

Ipse suas sectatur oves, at filius agnos,

Et calidam fesso conparat uxor aquam.

Sic ego sim, liceatque caput candescere canis,

Temporis et prisci facta referre senem.

Interea pax arva colat. pax candida primum

Duxit araturos sub iuga curva boves,

Pax aluit vites et sucos condidit uvae,

Funderet ut nato testa paterna merum,

Pace bidens vomerque nitent - at tristia duri

Militis in tenebris occupat arma situs -

Rusticus e lucoque vehit, male sobrius ipse,

Uxorem plaustro progeniemque domum.

Sed Veneris tum bella calent, scissosque capillos

Femina perfractas conqueriturque fores.

Flet teneras subtusa genas, sed victor et ipse

Flet sibi dementes tam valuisse manus.

At lascivus Amor rixae mala verba ministrat,

Inter et iratum lentus utrumque sedet.

A, lapis est ferrumque, suam quicumque puellam

Verberat: e caelo deripit ille deos.

Sit satis e membris tenuem rescindere vestem,

Sit satis ornatus dissoluisse comae,

Sit lacrimas movisse satis: quater ille beatus,

Quo tenera irato flere puella potest.

Sed manibus qui saevus erit, scutumque sudemque

Is gerat et miti sit procul a Venere.

At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,

Perfluat et pomis candidus ante sinus.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://colecizj.easyvserver.com

A béke dicsérete (Hungarian)

Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt?

Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt!

Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre,

akkor lelt rövidebb útra a durva halál.

Vagy nem is ő a hibás, az az árva – magunk, mi

magunkra fordítottuk, amit ő vadak ellen adott?

Minden bűn a kövér aranyé, hisz háború sem volt,

míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.

Sáncok s várfalak akkor még nem voltak – a tarka

nyáj közepette ledőlt s nyugton aludt a juhász.

Dús hadiszerszámot sose láttam volna, ha akkor

élek, a trombitaszó nem riogatja szivem.

Elhurcolnak a hadba ma, tán egy távoli puzdrán

már közelít is a nyíl, mely a szivembe szalad.

Óvjatok, isteni Lárok: hisz mikor ott szaladoztam

még a bokátok előtt, óvtatok, ifju magot.

Nem szégyen, hogy fátok öreg törzs fája: apáim

egykori házát így lakta a lári sereg.

Míg a szegényes, régi fa-isten az egyszerü házban

állott, szentebb volt addig az eskü szava.

megkönyörült az a Lár, ha ki szőlőt vitt neki, vagy ha

búzakalász-gyürüvel ékesitette haját,

olykor a ház hálás ura vitte elébe kalászát,

s vitte mögötte kicsiny lányka a méz aranyát.

Védjetek engem is, isteni Lárok, az érchegyü nyíltól,

s áldozatom tele ól kincse, kövér koca lesz.

Ünnepi köntösben követem, mirtusz köti lágyan

kis kosaram, mirtusz lengi be homlokom is.

Bennem kedvetek így teljék: a hadak vezetőit

gyűrje le más a csaták hősi tusái között,

és iddogálva mesélje vitézi regéit a harcos,

s fesse le a tábort borral az asztalomon.

 

Őrültség a halált harcokkal hívni-idézni!

Úgyis jő: a sunyi talp konokul közeleg.

Nincs odalent dús róna, se szőlőfürt, csak az ádáz

Cerberus és ama rut Charon a styxi vizen:

a halovány tömeg ott bolyong a zavaros habu tónál,

hajzata megpörzsölt, arca kuszált, csupa seb.

Ó, az a boldog, irigyelni méltó, kit gyerekek közt

ér el a lassu öregkor kicsi háza ölén!

Békén ballag a birka nyomán, fia a barival jár –

fürdőt is melegít este a hű feleség.

Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben,

szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.

Béke mivelje a földet – aratni tulokra először

hószinü Béke rakott görbe, nehézkes igát.

Béke növelt venyigét s rejtette a fürt aromáját

korsóban fiunak őrzeni atyja borát.

Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos

rozsdált fegyvere mind sutba, sötétbe kerül.

Erdőből hazahajt a pityókós gazda, az asszony

és pulya-hadja nyüzsög a kocogó szekeren.

Háboru is van: vénuszi harc! – Tincsét lenyiszálták

s rátörték a kaput – ezt panaszolja a lány.

Kék-zöld foltos a gyönge kis arc – sír -, ámde

a győztes, ő is sír, hogy ilyet tett hebehurgya keze.

Ámor, a dévaj, szitkokat is súg éji viszály közt,

s ott ül a két haragos közt sunyin és hanyagul.

Vasszivü, kőszivü fickó, aki a lányt veri durván:

a magas isteneket rántja-cibálja le az.

Éppen elég, ha szelid tunicáját róla letéped,

éppen elég, ha kezed szertezilálta haját,

s éppen elég, ha zokog, - mert boldog ezerszer a férfi,

akinek indulata könnyre fakasztja a lányt.

Sánccölöpöt s pajzsot hordjon, kinek ökle goromba,

s messze kerülje el a lágy Szerelem gyönyörét.

Áldott Béke, jövel, jobbodban búzakalásszal,

s tündöklő öledet lepje gyümölcs özöne.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://csicsada-irodalom-birodalom.blogspot.com

minimap