Tibullus, Albius: X. Elégia (Dal a háboruról) (Detestatio belli in Hungarian)
Detestatio belli (Latin)Quis fuit, horrendos primus qui protulit enses? Quam ferus et vere ferreus ille fuit! Tum caedes hominum generi, tum proelia nata, Tum brevior dirae mortis aperta via est. An nihil ille miser meruit, nos ad mala nostra Vertimus, in saevas quod dedit ille feras? Divitis hoc vitium est auri, nec bella fuerunt, Faginus adstabat cum scyphus ante dapes. Non arces, non vallus erat, somnumque petebat Securus sparsas dux gregis inter oves. Tunc mihi vita foret, volgi nec tristia nossem Arma nec audissem corde micante tubam; Nunc ad bella trahor, et iam quis forsitan hostis Haesura in nostro tela gerit latere. Sed patrii servate Lares: aluistis et idem, Cursarem vestros cum tener ante pedes. Neu pudeat prisco vos esse e stipite factos: Sic veteris sedes incoluistis avi. Tum melius tenuere fidem, cum paupere cultu Stabat in exigua ligneus aede deus. Hic placatus erat, seu quis libaverat uva, Seu dederat sanctae spicea serta comae, Atque aliquis voti compos liba ipse ferebat Postque comes purum filia parva favum. At nobis aerata, Lares, depellite tela, Hostiaque e plena rustica porcus hara. Hanc pura cum veste sequar myrtoque canistra Vincta geram, myrto vinctus et ipse caput. Sic placeam vobis: alius sit fortis in armis Sternat et adversos Marte favente duces, Ut mihi potanti possit sua dicere facta Miles et in mensa pingere castra mero.
Quis furor est atram bellis accersere mortem? Inminet et tacito clam venit illa pede. Non seges est infra, non vinea culta, sed audax Cerberus et Stygiae navita turpis aquae; Illic percussisque genis ustoque capillo Errat ad obscuros pallida turba lacus. Quam potius laudandus hic est, quem prole parata Occupat in parva pigra senecta casa. Ipse suas sectatur oves, at filius agnos, Et calidam fesso conparat uxor aquam. Sic ego sim, liceatque caput candescere canis, Temporis et prisci facta referre senem. Interea pax arva colat. pax candida primum Duxit araturos sub iuga curva boves, Pax aluit vites et sucos condidit uvae, Funderet ut nato testa paterna merum, Pace bidens vomerque nitent - at tristia duri Militis in tenebris occupat arma situs - Rusticus e lucoque vehit, male sobrius ipse, Uxorem plaustro progeniemque domum. Sed Veneris tum bella calent, scissosque capillos Femina perfractas conqueriturque fores. Flet teneras subtusa genas, sed victor et ipse Flet sibi dementes tam valuisse manus. At lascivus Amor rixae mala verba ministrat, Inter et iratum lentus utrumque sedet. A, lapis est ferrumque, suam quicumque puellam Verberat: e caelo deripit ille deos. Sit satis e membris tenuem rescindere vestem, Sit satis ornatus dissoluisse comae, Sit lacrimas movisse satis: quater ille beatus, Quo tenera irato flere puella potest. Sed manibus qui saevus erit, scutumque sudemque Is gerat et miti sit procul a Venere. At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto, Perfluat et pomis candidus ante sinus.
|
X. Elégia (Dal a háboruról) (Hungarian)Ki volt, ki legelébb a szörnyű acélt kitalálta? Mily nyers és igazán talpig acél vala az! Akkor lett a halál s a gyilok meg az emberi nemnek, És rövidebb úton ránk szakadott a halál. S nem is akarta talán, csak nálunk fordula rosszra, Minden, a mit hajdan dúvadak ellen adott. Ezt az arany teszi csak, bezzeg még háború sem volt, Mikor az asztalnál kis fapohár vala csak. Nem vala sánc, sem vár és nyugodtan aludta az álmát Összebujó birkák nyája között a juhász. Az lett vón' élet, nem zörgött volna a fegyver, S nem ráznák meg kürt hangjai a szivemet. Háború vár most rám s tán ép az a nyíl, mely elejtend, Valamely ellenség gyilkos ijára került. Őseim istene, most őrizzél, az vagyok, én ki Gyönge gyerekkorban csúsztam a szobrod előtt. Mért szégyelnétek, hogy durva fa voltatok egykor: Úgy óvtátok meg hajdan az ősi lakot Akkor hívebbek voltak, mikor egyszerű módon Fából rótt isten lakta a kis kalyibát. Ez megelégli akár szőlőt kap is áldozatul csak, Vagy szent fürtjeihez fűzve kalászkoszorút; Vagy valamely fogadást tévő maga önte italt ki És lépesmézet társul a lánya johádz, Tőlünk Istenek óh üzzétek a gyilkos acélt el És büvös emse kerül áldozatul teliből. Ezt követem tisztán, myrtuszt ráfüzve hajamra: Myrtuszlomb kobzon, myrtusz a homlokon is. Úgy tessem néktek: fegyvernek más vegye hasznát Márs védelmével porba terítve vezért, Hogy nekem ó-bornál elmondja kalandjait egykor S a csatasort borral fesse az asztalomon.
Mily düh fegyverrel még szorgalmazni a dögvészt? Ránk tör ugyis lassan, s csúszva eléri szivünk. S ottan alant buza nincs, sem szőlőhegy, csak az ádáz Cerberus és a Styx szörnyű hajósa vagyon: Ott beesett arccal s féléstől szürke szakállal Járja a sápadt nép a zavaros tavakat, Óh mennél derekabb, kit kedves magzata mellett A késő vénség kap meg a kis kalyibán! Ő maga a juhokat, báránykáit fia nyírja S fáradt tagjainak hűs vizet a neje nyújt. Így legyek én, hajamat hadd verje derével a vénség S mint aggastyán hadd fessem a régi időt. Addig a Béke a földet műveli. Úgyis a béke Volt ki a tulkot, ökört járom alá helyezé. Béke nevel szőlőt és az gyüjt bort a gerezdbe, Hogy üke termését élvezi a fiú is: Békében boronák s eke fénylik, a vad katonának Kardja sötét zúgban rozsa alá kerülend... A rétről borosan fordúl haza a mi parasztunk, Asszonyt és gyereket vive kicsiny talyigán. Ám akkor Vénus baja gyül meg, sínyli az asszony Összekuszált fürtét, sínyli betört kapuját. Sír, hogy az arca dagadt, de a győző már maga is sír Hogy lázas keziben annyi erő lehetetett. A hamis Ámor meg harcuk megtoldja gunyokkal, S a két mérges fél közbe nevetve leül. Kőszívű, s talpig acél, aki megveri a szeretőjét, Istent kisért az fenn a nagy égbe bizony. Nagyon elég, ha zokog s hetedig gyerek az bizonyára, Akit mérgében ifjú leányka sirat. Ám aki szörnyű kezű, izzadjon a sorsnak alatta, S a nyájas Vénust sohase lássa meg az, Mennyei Béke, te jöjj kezeidben sárga kalásszal, S hószínű kebledből hulljon elé a gyümölcs.
|