Ecloga IX. (Latin)
Lycidas te, Moeri, pedes? an, quo via ducit, in urbem?
Moeris O Lycida, vivi pervenimus, advena nostri (quod numquam veriti sumus) ut possessor agelli diceret: ‘Haec mea sunt; veteres migrate coloni!’ nunc victi, tristes, quoniam Fors omnia versat, hos illi—quod nec vertat bene—mittimus haedos.
Lycidas Certe equidem audieram, qua se subducere colles incipiunt, mollique iugum demittere clivo, usque ad aquam et veteres (iam fracta cacumina) fagos omnia carminibus vestrum servasse Menalcan.
Moeris Audieras, et fama fuit; sed carmina tantum nostra valent, Lycida, tela inter Martia, quantum Chaonias dicunt aquila veniente columbas. quod nisi me quacumque novas incidere lites ante Sinistra cava monuisset ab ilice cornix, nec tuus hic Moeris, nec viveret ipse Menalcas.
Lycidas Heu, cadit in quemquam tantum scelus? Heu, tua nobis paene simul tecum solatia rapta, Menalca? quis caneret nymphas; quis humum florentibus herbis spargeret, aut viridi fontes induceret umbra? vel quae sublegi tacitus tibi carmina nuper, cum te ad delicias ferres, Amaryllida, nostras? Tityre, dum redeo—brevis est via—pasce capellas, et potum pastas age, Tityre, et inter agendum occursare capro, cornu ferit ille, caveto.
Moeris Immo haec, quae Varo necdum perfecta canebat: ‘Vare, tuum nomen, superet modo Mantua nobis— Mantua, vae miserae nimium vicina Cremonae— cantantes sublime ferent ad sidera cycni.’
Lycidas Sic tua Cyrneas fugiant examina taxos; sic cytiso pastae distendant ubera vaccae! Incipe, si quid habes: et me fecere poetam Pierides; sunt et mihi carmina; me quoque dicunt vatem pastores, sed non ego credulus illis. Nam neque adhuc Vario videor, nec dicere Cinna digna, sed argutos inter strepere anser olores.
Moeris Id quidem ago et tacitus, Lycida, mecum ipse voluto, si valeam meminisse; neque est ignobile carmen: `huc ades, O Galatea; quis est nam ludus in undis hic ver purpureum; varios hic flumina circum fundit humus flores; hic candida populus antro imminet, et lentae texunt umbracula vites. huc ades: insani feriant sine litora fluctus.
Lycidas Quid, quae te pura solum sub nocte canentem audieram? Numeros memini, si verba tenerem. ‘Daphni, quid antiquos signorum suspicis ortus? Ecce Dionaei processit Caesaris astrum, astrum, quo segetes gauderent frugibus, et quo duceret apricis in collibus uva colorem. insere, Daphni, piros: carpent tua poma nepotes.’
Moeris Omnia fert aetas, animum quoque: saepe ego longos cantando puerum memini me condere soles: nunc oblita mihi tot carmina; vox quoque Moerim iam fugit ipsa; lupi Moerim videre priores. Sed tamen ista satis referet tibi saepe Menalcas.
Lycidas Causando nostros in longum ducis amores: et nunc omne tibi stratum silet aequor, et omnes, aspice, ventosi ceciderunt murmuris aurae. hinc adeo media est nobis via; namque sepulcrum incipit adparere Bianoris: hic ubi densas agricolae stringunt frondes, hic, Moeri, canamus; hic haedos depone: tamen veniemus in urbem. aut si, nox pluviam ne colligat ante, veremur, cantantes licet usque (minus via laedit) eamus; cantantes ut eamus, ego hoc te fasce levabo.
Moeris Desine plura, puer, et quod nunc instat agamus: carmina tum melius, cum venerit ipse, canemus.
|
9.Ekloga (Hungarian)
LYCIDÁS Moeris, ugyan hova mész? ez a városi út, oda tartasz?
MOERIS Ó Lycidás, hogy ily élet vár még ránk, sose hittem, Egy jöttment, kicsi földünket bitorolni, beállít S így szól: "Mind az enyém; takarodjatok, egykori gazdák!" Hát búsan, megtörve - a Sors feldúl, ime, mindent - Pár gödölyét neki vinnék most (hogy akadna a torkán!).
LYCIDÁS Márpedig úgy tudtam, honnét lankadva lehajlik S kezd derekával lágy lejtőbe lapulni a hegylánc, Onnan, a villám-vert sudarú vén bükkig, a vízig, Verseivel szántóitokat megvédte Menalcás.
MOERIS Hallhattad, hire járt; de hiába, a vers, a mi versünk, Mars dárdái előtt, Lycidás, épp oly tehetetlen, Mint cháóni galamb, amidőn, mondják, a sas űzi. Hisz, ha az odvas tölgy tetején nem jelzi a baljós Varju: vitánkat, amely kiujult, berekesszem akárhogy, Moerisodat, de Menalcást sem látod soha többé.
LYCIDÁS Ó, ki tudott vetemedni ilyen vétekre? Menalcás, Hát veszitettük volna veled versed vigaszát is? Nimfákról ki dalolna? ki bűvölné teli földünk Tarka virággal? zöld árnnyal ki a kútfejet akkor? S dalt ki szerezne olyant, aminőt minap épp a te szádról Lestem el én titkon, mikor űzted aránk, Amaryllist? "Títyrus óvd (kis utam van), amíg hazatérek, a nyájat, S adj nekik inni, ha már a hasuk tele, Títyrus, ámde: Hajtva, bakomra vigyázz, valahogy szarvára ne kapjon!"
MOERIS Hát töredék dala még, amelyet Várusnak ajánlott: "Ó Várus, ha nekünk fölsüt még Mantua napja - Mantua, jaj, mezeid minek érik az árva Cremónát! -, Égig emelnék éneklő hattyúk hired akkor."
LYCIDÁS S néked a cyrnusi fenyveket egy méhed se keresse, Teljék inkább tőgye herén füvelő tehenednek, Ámde, ha mit tudsz, kezdd! Mivel engemet is dalosukká Kentek a píeridák, és van pár versem: a pásztor Látnokot, azt lát már bennem; no, hiszem sohanapján. Hisz Variushoz, Cinnához méltót sose zengtem, Csak, liba, gágogok én a dalos hattyúk csapatában.
MOERIS Mint magam is, Lycidás; csendben töprenkedem éppen, Vajjon idézzem-e föl? mert nem hitvány az a verse. "Ó Galatéa, jövel; mire jó enyelegned a vízben? Itt rózsáll a tavasz, fakadoznak ezernyi virágok Már a folyam fövenyén, a fehér nyárfák meg a kúszó Vadszőlők, ime, barlangunk árnyékba borítják: Hát jövel és engedd, csak verje a bősz hab a partot."
LYCIDÁS S az - hogyan is van - amit derüs este magad dudorásztál? Hallottam, de csupán ütemét ha tudom, nem a verset.
MOERIS "Mért lesed, ó Daphnis, keltét öreg égi jeleknek? Ím, a diónai Caesarnak csillagzata feltűnt, Csillag, amelytől majd a vetés maggal teli duzzad, És a verőfényes hegyeken szinesednek a szőlők. Daphnisom, olts körtét; gyereked szüretelje gyümölcsét." Ám az idő mindent elemészt, elménket is; ifjan, Jól emlékszem, a dal naphosszat ömölt ajakamról: Most alig egypárat ha tudok; jaj, Moeris, a hangod, Elhagy az is; Moerist megpillantotta a farkas. Még jó, hogy dalait felidézi gyakorta Menalcás.
LYCIDÁS Mit késlelteted élvezetem színlelt ürügyekkel? Nézd, az egész nyugvó folyamág, minden körülötted Rád figyel itt, a szelek szűnnek szűkölve sziszegni. S féluton állunk már, mivel, ím, kezd feltünedezni Sírja Biánornak: hát itt, ahol éppen a sűrübb Lombokon irt a paraszt, fogjunk, ó Moeris, a dalba; Tedd le gidáidat itt, hiszen úgyis elérjük a várost. Vagy ha netán aggódsz, hogy esőt hoz előbb ez az este, Induljunk, de dalolva: utunk rövidíti az ének; S én, csak dalra derülj, cipelem tehelyetted a terhet.
MOERIS Csend, ne csevegjünk már, térjünk a dologra, fiacskám, Majd ha megérkezik ő, verset jobb kedvvel idézünk.
|