Kėkštas, Juozas: Tolimosios skundas

Aš gyvenu dabar tokiam vaiduokliškam name,
kurio visi langai žvaigždynų šviesai uždaryti
ir pasaulio džiaugsmui. Pro mane
nematomos praeina dienos, o kiekvienas rytas
švintantis švininių debesų prisiminimais –
man drasko surakintą mintį.

Ir taip atgyja viskas:
matau svajas ir vizijas šviesias, dėl kurių metė
manieji sūnūs visa deginantin aukuran save. Sapnai
sustoja prieš akis kaip didelis liepsnojąs miškas,

kuriame jau nebeatskiriu detalių. Viskas susilieja
į didžiulį gaisrą. Smilkiniuose šlama
tragiškas žuvimo himnas. Dega vėjai,
nužudytas rytas ir širdis benamė.

Sapnų nenoriu jau ir džiaugsmo nebenoriu.
Vaiduokliškų namų tamsa ties širdimi parimo
plačiu šakotu voru
ir laša į mane nuodai šiurpaus nusiminimo.

Most olyan kísértetházban élek
melynek minden ablakában csillagképek égnek,
de a világ örömei előtt bezárulnak az ablakok.
Láthatatlan mennek át rajtam a napok - s a reggel
ólomfelhők emlékével ragyogva
belehasít gondolatomba.

És így támad fel annyi minden:
fényes víziókat látok és álmokat, amik miatt
örökégő oltárra dobták magukat ifjú férfiak.
Összefonódnak az álmok nagy lángoló vadonnak,

nincsenek részletek itt. Minden összeolvad
egyetlen tűzvészbe. Halántékom dobol,
ez a pusztulás indulója. Égnek a szelek,
az otthontalan szívek és meggyilkolt reggelek.

Már nem akarok álmokat, sem örömöt.
Kísértetház sötétje árad szívem fölött.
Széles, terebélyes pókra támaszkodik.
Kétségbeesés vájja húsomba karmait.