This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vaičiūnaitė, Judita: Keturi portretai

Portre of Vaičiūnaitė, Judita

Keturi portretai (Lithuanian)

Kirkė

...ir laikas nejuntamai bėgo...

Atleisk man, juk jie – tiktai kiaulių banda.
Aš genu juos prie lovio į tvartą.
Bet jeigu tau liūdna,
statistais jie sės apie sukamą iškilmių stalą...
Ir taurių pirmykštė giesmė, ir sumirgę deglai
drums hegzametro tvarką,
ir pajuoka šviečiančios akys atgis
antikinėj mano statuloj...
Bet, ugniai užgesus, trikojis nutils.
Užkeikimai apmirs.
Rankos pačios išmes užnuodytą puodą.
Ir Kirkė paklus pačiam įstabiausiam...
O tu... Tu lunatiku eisi
į šaukiančią šviesą, į puotą.
Jėga aš tavęs nelaikysiu.
Išplauk, jei pabūgai užrūstint likimą,
nukirpti siužeto raudoną siūlą...
Dedu į kelionę tau vyno maišus.
Savo išmintį, savo švelnumą pasiūlau.
Skiedrinis laivas nuneš tave
prie uolų nesurandamos, niekad nebūtos Itakės.
O kad nematytum,
kaip liūdesiu spindi didžiulės išdidžios akys,
nematoma aš su tavim atsiskirsiu.
Buvau aš vaišinga. Ir žodį tesėjau.
Keistuolis, atsižadėjęs manęs.
Vienintelis mano...
Aš myliu tave, Odisėjau.

Kalipsė

...nemylėjo jis nimfos gražiosios, nors ir ilsėdavos jos patale, kambary jos šviesiajam...

Juk nei veido šviesa,
nei plaukų vešlumu, nei ūgiu nė viena dar man neprilygo...
Bet pavydi man laimės dievai.
Aš bijau jų rūstybės. Aš laivą statau.
Aš tau atnešu kirvį ir grąžtą.
Aš pati tau išaudžiu bures –
tuos sparnus, suraižančius laiką,
tą vėliavą, lakią ir lygią,
ir akimirką trokšti manęs,
ir nutoldamas vėl tu glaudi prie savęs
mano liemenį grakštų.
Aš pavydžiu, be galo pavydžiu visiems:
tavo žmonai ir tavo šunims,
tavo tolimai svetimai žemei...
Per sunki man ta rolė.
Kam deivei paskyrėte aistrą, įkyrią ir skaudžią,
lyg mažai miltuotai malėjai? Aš septynetą metų
rišau tave rankom, plaukais ir glamonėm...
Pažeminta
aš tetroškau, kad būtum ir tu
nemirtingas kaip žvaigždės danguj...
Bet ambroziją tu paliejai,
bet, iš mylinčio glėbio pabėgęs,
raudojai, įkniaubęs veidą į smiltis –
net gailesčio tavo širdy nepasėjau...
Apleistam pražydusiam grote tik jūra supranta mane.
Aš troškau tau gero.
Aš myliu tave, Odisėjau.

Nausikaja

Sveikas, keleivi, kuomet tik sugrįši tėvynėn, žiūrėki, kad ir manęs neužmirštum...

Aš vyro dar nebučiavau.
Ir mano balsas – lyg banga.
Ir mano kūnas vyriškų delnų nežino.
Bet aš ilgėjaus šitokio kaip tu.
Ir buvome abu
iš nuovargio ir nuostabos apsvaigę.
Prakeiktas ir palaimintas tebus tas sviedinys,
kurį mes, žlugtą pasidžiovusios,
ant kranto svaidėm,
ir du juokingi asilėnai,
traukę tą senovinį auksinį rytą
mano mažąjį vežimą...
Aš – Nausikaja. Aš jūreivių padermės.
Ir aš turiu kažką
iš žūstant sutikto laimingo laivo.
Ir džiaugsmą – purpurinę vilną
verpia mano motina. Ir mano tėvo
praviri namai – aukšti ir dosnūs.
Ir mes po antikos dangum karališkai ir paprastai
atklydusį nelauktą svečią pasitinkam tostais...
Ko ašaras slepi po skraiste,
nebandom klausinėt tavęs –
galingo, nesuprantamo ir laisvo...
Prigludus prie kolonos, sutirpstu joje...
Tegu bus nutylėta,
kaip viena didžiulėj salėj aš stovėjau,
nes niekas niekuomet nesužinos,
ką aš tuomet jaučiau,
ko net pati sau neprisipažinsiu:
aš myliu tave, Odisėjau.

 
Penelopė

...su vardu Odisėjo širdy aš nueičiau į kapą.

Patyrusiai tavo meilę sunku –
juk niekas tavęs nepakeis,
juk niekas tavęs nevertas.
Ir kuo aš kalta,
kad galiu tavęs šimtmečiais laukti,
apkursti, kai salė ima švilpti ir ploti.
Ir kuo aš kalta,
kad juokiasi miestas, jaunikiai ir vergės.
Ir kuo aš kalta,
kad lieku nuobodi ir keista Penelopė.
Aš noriu tau židiniu šviesti
pro metų ir sienų kiautą.
Gryna kaip idėja
tau noriu išsaugoti tyro vandens
nepaliestą sklidiną amforą.
Tegu visos moterų kartos
jaus tą laukimą, į mano širdį įdėtą,
išgirdusios jūrų ūžimą kriauklėj
ir matydamos tuščią kambarį.
Juk aš – iš tų, prie kurių sugrįžtama.
Ištikimųjų rūšies.
Visiems laikams kantrumu, išmintim išgarsėjau.
Nušluostysiu kraują nuo rankų tau
savo plaukais ir lūpom.
Prie tavo kelių pravirksiu iš džiaugsmo.
Aš myliu tave, Odisėjau.

 
1964



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.xn--altiniai-4wb.info/files

Négy arckép (Hungarian)

Kirké

,,...és repült az idő észrevétlenül..."

Bocsáss meg értük, hisz csak disznócsorda.
Vályúhoz hajtom őket, ólba terelem.
De ha nagyon búsulsz, körülülhetik statisztaként
az ünnepi forgóasztalt — jó, megengedem.
És a hexameterek rendjét serlegek ősi éneke, fáklyák
pislogó lángja bontja meg,
és archaikus szobrom a szemek
gúny-szikrás tükrén megremeg...
...De amikor kialszik a tűz, elnémul a három láb.
Szétfoszlik a varázs.
A méreggel telt edényt magától dobja el a kéz,
és Kirké szolgálni fogja csodálatos, sosemlátott urát...
de te holdkórosan mégy más lakomára,
mint akit fény igéz.
Erőszakkal nem tartóztatlak. Szállj hajóra hát,
ha nem mersz dacolni a sorssal, elvágni a monda
vörös fonalát...
Néhány borostömlőt adok az útra veled,
és okosságomat, finomságomat is magaddal viheted.
Fakéreg-csónakod szálljon a seholsincs, sosemvolt
Ithaka sziklái iránt,
s nem jövök ki búcsúzni, hogy a büszke nagy
szememben csillogó
szomorúságot ne lásd...
Szívesen láttalak. És megtettem, amit igértem.
Te furcsa ember. Megtagadóm.
Gyönyörűségem…
Szeretlek, Odüsszeusz.

Kalüpszó

,,...nem szerette a bájos nimfát, bár pihent ágyában, fényes termében..."

Arcom sugárzó, hajam lágyan omló,
alakomnak nincs párja a világon..
De boldogságomat irigylik az istenek.
S haragjukat nem állom.
Magam építek hát neked hajót. A fejszét, fúrót én
nyújtom át.
Magam szövök vitorla-szárnyaidhoz vásznat,
hogy hasíthasd az időt, e síma, lenge zászlót,
s egy pillanatra megkívánsz megint,
és távozóban még egyszer magadhoz öleled
Kalüpszó karcsú derekát.
Irígylek mindenkit és mindent:
feleségedet és kutyáidat,
és idegen, távoli földedet.
Szerepem túl nehéz, nem istennőre szabták:
ilyen fájó, emésztő szenvedéllyel
csak egy kis lisztes molnárlány szeret.
Te untál engem.
Én hét évig fontam köréd hajam, karom,
száz selymes madzagot...
Hozzád alázkodva
azt kívántam, légy te is halhatatlan,
mint az égen a csillagok...
De te az ambróziát kiöntötted,
de te elszöktél ölelésem öröméből,
s zokogva fúrtad fejed a homokba -
szívedben még szánalom sem ébredt...
Barlangom árva, elvirágzott, csupán a tenger ért meg.
Én jót akartam neked.
Szeretlek, Odüsszeusz.

Nauszikaá

„Élj boldogul, vándor, ha visszatérsz hazádba, s ne feledj el engem..."

Még nem csókoltam férfit. Hangom -
mint csobogó hullám.
És nem ismer férfikezet a testem.
De olyanra vágytam, amilyen te vagy.
Es ámulva és kimerülten álltunk,
és mámorosan mind a ketten.
Legyen átkozott és áldott a labdám,
a teregetés közben messzire dobott,
meg a két mókás öszvér, mely kocsikámmal
azon az óarany reggelen a partra kikocogott...
Nauszikaá vagyok. Hajósok ivadéka.
A vészben feltünő,
boldogító hajót nevemben hordozom.
És az öröm bíbor gyapját
szövi az anyám.
És apám magas háza
tárt kapujú, adakozó.
És királyian és egyszerüen ürítjük poharunkat
az idetévedt váratlan vendégre az antik ég alatt.
Miért törölsz ki könnyeket
szemedből köpenyeddel,
nem faggatunk -
erős vagy, érthetetlen és szabad...
Csak álltam ott egy oszlophoz simulva...
beleolvadva, egyedül - senki ne tudja meg,
mit éreztem akkor, a nagy teremben,
árván - rejtse örökre csend,
amit magamnak se vallok be soha:
Szeretlek, Odüsszeusz.

Pénelopé

,,..szívemben Odüsszeusz nevével akár sírba is szállnék."

Nehéz annak, akinek szerelmedben része volt,
hisz senki nem pótolhat, senki nem érhet fel veled.
Nem tehetek róla,
hogy várni tudok rád évszázakon át,
hogy fülem bedugul, amikor a terem fütyülni,
tapsolni kezd.
Nem tehetek róla, hogy nevetnek az ifjak, a rabnők, nevet
a város, a nép.
Nem tehetek róla, hogy magam maradok: az unalmas és
furcsa Pénelopé.
Én: falak és évek héján át messzevilágló tűzhelyed.
Eszme-tisztán
őrzöm számodra érintetlenül korsómat.
Vize szennyezetlen.
Hadd érezze az asszonyok minden nemzedéke,
mit szivemben hordok,
a várakozást,
ha hallgatja a kagylóban zúgó tengert,
nézi az árva szobát.
Hiszen én - azok közül való vagyok,
akikhez visszatérnek.
Én hűséges vagyok.
Türelmem, bölcsességem híre mindörökre él.
Kezedről hajammal,
ajkaimmal törlöm le a vért.
Térded ölelve örömömben sírva fakadok.
Szeretlek, Odüsszeusz.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationK. G.

minimap