Bremt, Stefaan Van den: A színek születése (Geboorte van de kleuren in Hungarian)

Het grijs hield vol dat alles wit was

wat niet zwart was, dat alles dag was

wat niet nacht was. De vele kleuren

verbleven clandestien in het zonlicht

dat hen nog niet kon velen.

Wat wij nu rood vinden was wijnwit.

Oranje? Volle-melkwit.

Geel was een heel oud wit.

Groen, een grijzend wit.

Het blauw was nog zo bleu.

Indigo bleef maar bleken.

Violet werd olievet.

En verder was er zwart. Elke nacht

waren de tijden zwart. Elke zee

was zwart, elk woud, elk werelddeel.

De kunst was zwart, zo zwart als

de wereldziel. De inkt was Oost-Indisch

kleurendoof.

Moest er nog daglicht wezen?

vroeg de ochtend soms, of liever

vroeg de regen ('t regende pijpen-

stelen). De zon scheen daardoorhen

en kleurde als een boei,

werd een oranjeappel,

verschoot van vroeg goud

tot geel en groen,

zag dan weer blauw,

waste met indigo

een bloembed, violet.

De eerste regenboog

sprong in het eerste oog.

A szürke esküdött rá: fehér volt

minden, ami nem volt fekete és nappal,

ami nem éj. A sokféle szín

titokban a napfényben lapult,

s ez, azt még nem izgatta.

Mi most vörös, az borfehér volt.

Narancsszín? csak tejfehér.

A sárga ófehér.

A zöld szürkésfehér.

A kék még zöldfülű.

Az indigó sápadozott.

Olíva lett viola.

S volt még a fekete. Éjjel

fekete volt az idő, feketék

az erdők, tengerek, világrészek.

A művészet fekete, sötét,

mint a világ lelke, a tinta, mint egy ázsiai

színsüket.

S mint volt a világosság?

Itt-ott kora reggel, de inkább

kora-esőben (esett, mintha dézsából

dőlt volna), azon át sütött a nap.

Színes volt, mint egy bója,

mintha narancs lett volna,

korai aranyból fakult

sárgává, zölddé,

aztán kék lett,

indigóval mosott

egy virágágyat violává.

Az első szivárvány

az első szembe szökött.