Hadewijch: Visioen 1 van Hadewijch
Visioen 1 van Hadewijch (Dutch)Het was in enen sondage ter octaven van Pentecosten dat men mi Onsen Here heimelike te minen bedde brachte, om- dat ic ghevoelde soe grote treckinghe van binnen van minen gheeste, dat ic mi van buten onder de menschen soe vele niet gehebben en conste dat icker ghegaen ware. Ende dat eyschen dat ic van binnen hadde, dat was om een te sine ghebru- keleke met Gode. Daer was ic te kinsche toe ende te onghewassen ende ic en hadder niet genoech toe ghepijnt noch gheleeft int ghetal van soe hogher werdecheit alse daertoe behoerde ende alse mi daer wel vertoent wart doe ende mi noch wel scijnt. Doe ic Onsen Here ontfaen hadde, doe ontfinc hi mi te heme, soe dat hi mi opnam alle mine sinne buten alle ghedinkenesse van vreemden zaken om sijns te ghebrukene in enecheden. Ende ic wart ghevoert alse in enen beemt, in een pleyn dat hiet 'de wijtheit der volcomenre doech- de'. Daerin stonden boeme daer ic in wart ghe- leidt. Ende mi worden ghetoent hare namen ende de nature van haren namen. De iers te boem hadde een verrotte wortele de overbroesch was ende een overvast selbloecte, ende daerboven ene berde liefleke, scone bloeme. Die stont soe onvaste, wanneer soe een storm quame, soe viele die bloeme ende dorrede. Ende die mi leidde, dat was een inghel van den trone, / die dat ondersceet hebben. Ende op dien selven dach was ic te hem comen met wassene, soe dat ickene hadde ontfaen dat hi soude sijn in miere hoeden ende ghezelle in al minen weghen. Ende die inghel seide: 'Mensce- leke nature, verstant ende kinne wat dese boem es.' Ende ic verstont. Ende hi toende mi dattat ware de kinnesse ons selves. De wortele verrot, dat was onse broesche nature. Ende dat vaste selblocte, de eweleke ziele. Ende die scone bloeme, die scone vorme der menschen, die soe saen verdorven es in ere uren. Doe leide hi mi voerdane daer een boem stont die herde neder was ende hadde scone fiere bladere onderminct met alrehande varuwen, die ghenoechlec waren ane te siene. Ende boven alle die scone bladere hinghen verdorrede bladere, die al die scone bladere bedecten. Ende doe seide echt de inghel: 'Vercoerne ziele ende haken- de die van soe nederen te soe hoghen ghetroct best ende van soe donkeren dolinghen te soe claren ende van den armsten ten rijcsten. verstant wat dit es.' Ende hi toende mi. ende ic verstont. Dat was de oetmoedecheit die met vroeder vresen, daerse met bekint Gods grootheit ende hare nederheit, alle hare welghecierde doechde mede dect, omdatse ghevoelt ende bekint dat hare ghebrect haers lieves te ghebrukene ende datse hare ne weet wies / verheffen. Dits puere oetmoet. Doe leide hi mi voert daer een groet boem stont ende een sterc, met breden groten blade- ren. Ende die inghel seide echt te mi: 'O mo- ghende ende sterke, die den moghenden ende den sterken God verwonnen heves van aneghinne sijns selves, die sonder beghin was ende met hem die ewelecheit ghewelden sals in ewechheiden, les ende verstant.' Ende ic las ende verstont. In elc blad was ghescreven: 'Ic ben de cracht van volco- menne wille. Mi en mach gheen dinc ont- bliven.' Ende daerbi stont een boem met vele telgheren die groet was ende hadde alle sine telghere dore den anderen boem ghestrect. Ende die inghel seide echt te mi: 'O vroede van der rede- nen berecht, ja, van der redenen des groten Gods, les ende verstant die wise lesse ende die vroede die dese dorewassende leert.' Ende ic verstont dat ane elc blat was te lesene: 'Ic ben die onder- scedecheit. Sonder mi en mach men niet doen.' Ende doe leide hi mi voert daer een overscone boem stont. Die hadde drierehande telghere, ende elker telgher waren drie: drie boven ende drie in- midden ende III beneden. Ende die inghel seide echt te mi: 'O sorfherteghe om de avonture van den / mesvalle dijns toecomens; O suchtende om die dolinghe der menschen die ghemaket sijn ter minnen Gods ende van hem dolen ende eldere ghe- raken; O stervende metter doot dijns lieves die hi starf, verstant dese III nederste telghere, want dure met opgheclommen best ten oversten telgheren.' Ende ic verstont. Ende alle die bladere waren van sat groene varuwen ende scarp ende lanc ende ane elc blat was ene herte ghescreven. Ende ane die III nederste telghere waren al de herten die ane elc blat stonden van roder varuwen ane te siene. Ende die middelste III telghere hadden herten ane te siene van witter varuwen. Ende die herten vanden oversten III telgheren waren ane te siene van goude. Ende die inghel seide echt te mi: 'Reine colomme in die kerke der heilighen, die dinen lichame pure ghehouden heves van al dien saken die niet ne ghetamen in den heilighen tempel Gods; O onnosele ende troosterse elker nosen, daer die reine wille ons groots Gods bi ghe- sterket sal wesen ende es; O bekinnende met bekinnessen die edele nature ons suets Gods, daer du soe vruch bi vercors pure reynecheit boven al dat was ende es ende bi ghere avon- turen nie en ghebrakes ure, nu verstant dese III middelste telghere.' Ende ic verstont. Ende die inghel seide echt te mi: / 'Ghi soekende gherechte minne allene in uwen God, in al die zeden volmaecteleke die ter heiligher wet behoren te werkene, die God gheheilecht heeft met sinen heilighen levene dat hire in levede ende met sinen groten gheboden ende met sinen hoghen raden; ghi minnende ende pleghende met min- enden dienste der heiligher zeden na die beha- ghenesse des alweldeghen Gods; ghi, ghestadege wesinghe daer God trouwe van gherechter minnen altoes in vent ende ewelike in besitten sal, ver- stant dese III overste telghere.' Ende ic verstont. Die boem was de wijsheit. Die eerste nederste telch, die ane die bladere die rode herten hadde, dat was die vrese van meswesene ende van ont- blivene der volmaecter doechde. Die ander telch was die vrese dat Gode soe vele brect werde- cheiden van den menschen ende datter soe vele dolen van der waerheit die hi selve es. Die derde telch was de vrese dat elc mensche sterven sal metter zelver doot daer onse lief met starf wijs- leke in elker ende in al der doghet ghenoech te sine om die doot te stervene alle uren, ende dat cruce te draghene ende daghelike daerane te stervene ende met al dien te stervene die dolen ende sterven. Die eerste middelste telch, die de witte herten hadde ane die bladere, dat was reinecheit ane den lichame, in den seden, in woerden, in werken. Die ander telch was dat werken / in ieghen- welken onnosel ende reine te begherne ende te hoedene sine werke na ghetamen ons liefs. Die derde telch was soe puer te blivene van alre be- vlectheit in den geeste, in den gare, in der zielen, dat ghene nederheit daerin en come van dolin- ghe, van hoverden, van ydelre glorien, van dis- peratien, van te vele te hopene dies men noch niet en heeft, ende dat men niet en valle in blij- scappe boven hebbinghe, noch in rouwe boven ghebreken, noch niet en valle in affectien, noch in gheen ghenoeghen te vollen tote dien daghe dat men minne langhe ghenoech ghedraghen heeft na hare tamelecheit ende datse soe volwassen es ghedraghen ende met tameleken werken soe volvoedt dat men comt boven draghen van der minnen int ghevoelen dat vele hogher es dan minne te draghene. Want minne te draghene, dats onste, verlangen, begaren, dienst, oefeninghe van berrenden wille, altoes sonder cesseren. Mer minne ghevoelen, dats ghedinken in vriheiden met minnen. Mer minne te sine verhoecht al. Die eerste telch van den oversten drien, die de guldene herten hadden ane hare blader, dat was met meneghen volmaecten doechden minne ane haer selven / enechleke soeken daerse gheheel in te vindene es. Die ander telch es met minnen dien hoghen wille Gods te pleghene na sine behaechlecheit daer hi hem selven elken mede behaghen doet die hem alsoe levet. Die derde telch was dat ghestade wesen daer men der min- nen altoes gheheel met es ute menechfoldeghen doechden in die ghehele eneghe doghet die de minnende beide in een verswelghet ende werptse in den afgront, daerse soeken ende venden selen de eweleke ghebrukelecheit. Doe leide hi mi vort daer wi vonden enen kelc al vol bloets. Ende die inghel seide echt te mi: 'Grote met groten wille, alle onghehoerde pine ende ghehoerde sonder quetsinge ende met soeter rasten overlidende, drinc.' Ende ic dranc. Ende dat was de kelc der verduldecheit. Daer dede ic gheloffenesse Gode ghestadeleke ghenoech te sine in verduldegher trouwen. Doe leide hi mi voert in de middelt der wijtheit daer wi in wandelden. Daer stont een boem, die hadde de wortele opwert ende den tsop nederwert. Die boem hadde vele telgheren. Die nederste telgher die de tsop waren, die eerste was ghelove, die ander hope, daer die menschen bi beghinnen. Ende die inghel seide echt te mi: 'O meesterse, van den beghinne toten inde opclemmende desen boem ter dieper wor- telen des onbegripelex Goeds, verstant / hoe dit es die wech der beghinnender ende te gheduerne der volcomender.' Ende ic verstont dat dat was die boem der bekinnessen Goeds, die men met ghelove beghint ende met minnen volindet. Daer bi dien boem stont noch een, die hadde ronde bladere ende brede. Ende die inghel seide te mi: 'Blijft hier alge ghevanghene tote des di wedersent die di hier ontboden heeft te comene, ende verstant sinen verhoelnen wille daer hi dijns in wilt ghebruken. Ende ic vare in dinen ghe- weldeghen dienst dienen. Ic hebbe heden van di ontfaen in dinen dienste te wesene alle uren tote- dat du mi ontwassen best ute dien weghen die ic di hebbe gheleidt ende duse volmaecteleke cans volghen ende ghevoelen dies hoghes verholens raeds dien di onse grote gheweldeghe God gal doen weten te diere uren'. Ic vare hoeden dinen reinen lichame in dire edelder werdecheit daer ickene in vonden hebbe ende houden wille.' Ende doe seide hi: 'Kere di omme van mi ende du salt denghenen venden dien du ye ghesocht hebs ende daer du allen erdschen ende allen hemel- schen bi afghekeert best.' Ende ic keerde mi van heme ende ic sach een cruce vore mi staen ghelijc cristalle, claerre ende witter dan cristal. Daer mocht men dore sien ene grote wijtheit / Ende vore dat cruce sach ic staen enen zetel ghelijc eere sciven ende was claerre ane te siene dan die zonne in haerre claerster macht. Ende onder die scive stonden III colommen. Die eerste colomme was ghelijc berrende viere. Die andere was ghelijc enen stene die heet thopasius. Die heeft nature van den goude ende na die claer- heit der locht ende hi heeft varuwe alre stene. Die derde was ghelijc enen stene die heet amatistus ende heeft ene pellenleke varuwe na die rose ende na die violette. Ende midden onder de scive draeyde een wyeel soe vreseleke omme ende die soe eyseleke was ane te siene dat hemelrike ende erdrike daer af verwonderen mochte ende vervaren. Die zetel die gheleec eere sciven, dat was die ewelecheit. Die III colommen waren die III namen daerne die ellendege die verre van min- nen sijn mede verstaen. Die colomme ghelijc den viere es die name des Heilighen Geests. Die colomme ghelijc den thopas es die name dies Vader. Die colomme ghelijc den amatist es de name des Soens. Die diepe wyeel die soe vrese- leke donker es, dats die godleke ghebrukelecheit in haren verhoelnen storme. Op die gheweldeghe stat sat dieghene dien ic sochte ende daer ic een mede hadde begheert te sine ghebrukeleke. Sine vorme was on/seghelec enegher redenen. Sijn hoeft was groet ende wijt ende kersp van witter varuwen ende was ghe- cront met ere cronen die gheleec enen stene die heet sardonius, ende heeft III varuwen: wit, swart, roet. Sine ogen waren ane te siene wonderleke onseghelec ende alle dinc treckende in hem in minnen. Daer ne maghic niet af te woerde bringhen. Want die ontelleke grote scoenheit ende die oversoete soetecheit van dien werdeleken wonderleken aenscine, dat benam mi alle redene van hem in ghelikenessen. Ende mijn lief gaf mi hem selven in verstannessen sijns selves ende in ghevoelne. Maer doe ickene sach, doe viel ic hem te voeten. Want ic bekinde dat ic al dien wech te hem was gheleidt daer noch alsoe vele toe te levene was. Ende hi seide te mi: 'Stant op. Want du best in mi opghestaen sonder beghin, gheheel vri ende sonder val. Want du beghert heefts een met mi te wesene ende du heefts daertoe ghedaen te rechte ende te cromme. Ende overmids dattu soe verstormt best in onghedurecheiden ende du des orcunde heves van mi ende van openbaren wer- ken die du ghewracht heves in al dien daer du mijns willen in verwaent heves ende om dine vroede werke hebbic di ghesent den ingel der trone die vroet / es die gherechte willeghe ter volmaectheit te leidene, die di zoe bewarent vant van binnen dat hi di alle die weghe leide die hi di soude hebben ghetoent alse enen kinde. Want hi di soe hoghe namen gaf die di ver- ciert hebben in mijn aenscijn. Nu sal ic di doen weten wat ic di wille. Ic wille dattu dore minen wille te alre ellendecheit bereet best. Ende ic verbiede di dattu di nemmer- meer en onderwens iet te andene noch te wre- kene alsoe vele alse een opslaen van ere oghen. Daer du di dies onderwins in enegher manieren, soe bestu deghene die mi mijn recht ondergaen wilt ende mijn moghentheit onderwints. Ic gheve di noch,' seide hi, 'een nuwe gebod. Wiltu mi gheliken in der menscheyt alse du beghers in der godheit als te ghebrukene van mi, soe saltu begaren aerm, ellendech ende versmaedt te sine onder alle menschen ende alle vernoye selen di smaken boven alle erdsche ghenoechten. In negheenre wijs en later di verdrieten, want si selen ommenscheleke sijn te verdraghene. Wiltu volvolghen minne na die fiere nature die di mine gheheelheit eyschet, soe saltu soe vremde werden onder de menschen ende soe onghehoert ende soe onsalech, dune salt noch weten enen nacht waer herberghen, ende alle menschen selen di noch afstaen / ende begheven ende niemen en sal noch metti willen dolen in dine noet ende in dine quale. Van al dinen wesene belovic mi in dinen daghen die du gheleeft heves noch enen corten tijt. Want dine uren en sijn noch niet comen. Mer ic hebbe een dinc te di daer ic mi omme belghe in enen dele dat ic di tonen wille. Du best jonc van daghen ende du wils dat ic bekinne dijns lichamen sware pine ende die trouwe van dinen handewerke ende dinen nuwen wille altoes vloyende van karitaten ende die begherte van diere herten ende dat doyen van dinen sinnen ende die minne van dijnre zielen. Ende dit bekinnic al. Ende oec bekinne du dat ic levede suver mensche ende mijn lichame doghede sware pine ende mine hande wrochten alle trouwe. Ende mijn nuwe wille van kari- taten dorevloyde al de werelt in vreemde ende in vriende, ende mine sinne doyden ende mine herte begeerde ende mine ziele minde. Ende in al desen verbeide ic al miere tide des die uren quamen dat mi mijn Vader opnam te hem. Ghi hebt gheseegt somwile te mi, ic had goet mensche leven, want ic hadde die VII gaven. Dat es waer. Ende niet allene gaven, mer ic was selve gave der gheeste die de gaven heten. Ende du heves gheseeght, mijn Vader was / met mi. Dats waer. Wi ne scieden nie ure. Mer ic make di cant ene verhoelne waerheit van minnen die doch openbare versceen diet hadde connen verstaen: dat ic nie I ure mi selven bi miere moghentheit ghenoech en dede in gheen ghe- breken daer ic in was, noch dat ic ane die gaven mijns geests nie en vervinc, sonder dat icse met pinen van dogene vercreech ende van minen Vader, die hi ende ic al een waren alse wi nu sijn, vore dien dach dat mine ure quam van miere volwassenheit. Ic ne wandelde mijn vernoy noch mine pine bi miere volcomenheit nye. Nu heves du dine ellende gheclaghet ende waer- omme du niet ne heves van mi dies du behoefs na dinen nyede, ende ic vraghe di: Wanneer di dies ghebrac, du ne hads die VII gaven mijns geests? Ende ic vraghe di: wanneer du begheven waers van minen Vader in eneghen wesene, mijn Vader ne was altoes met di, ghelijc hi met mi ende ic met hem was doe ic mensche levede? Nadien dattu mensche best, soe leve ellendech alse mensche. Ic wille van di mi alsoe volcomeleke gheleeft hebben in allen doechden in erdrike dat du mi in mi selven in ghenen poente en ghebrekes. Heve de VII gaven mijns Geests, ende cracht / ende hulpe van minen Vader in volcomenen werken der doechde daer men god mede werdet ende blijft ewelike. Mer ghevoelt u mensche in al dien ghebreken die ter men- scheit behoren sonder sonde allene. Alle die pine die ter menscheit behoeft, die becoerde ic doe ic mensche levede sonder sonde allene. Ic ne coste mi selven nie bi miere moghentheit van binnen, sonder met troeste dat ic seker was van minen Vader. Du heves dat oec wel bekint dat ic langhe levede in ertrike eer men mi bekinde onder dat volc ende eer ic miraculen dede. Ende doe icse dede ende men mi bat bekinde, doe bleef mi onmenich vrient in de werelt. Ende in miere doet stondense mi al welna af die leefden. Daeromme ne laet di niet berouwen dat di alle menschen begheven zelen om die volcomene minne, ende omdat du in minen wille leves. Scone gheli- ken ende miraclen sijn di van dinen daghen meer ghesciet sonder noet dan eneghen mensche die gheboren wart sider dat ic starf. Miraclen ende ghichten van buten die waren in di sere begonnen te werkene. Die heves du mi ontseghet ende bester af ghestaen ende en wilter niet. Die begaefstu bi minnen ende en wils el niet dan mi, ende om mi hevestu als verteghen ende wilt mijns ghebruken in ghevoelne dat boven al gheet. Ende dat ghetal van dinen daghen daertoe, dat es noch onna gheleeft. Ic sal di,' seghet hi, 'liefste gheminde, gheven mi heimeleke alse du mi hebben wils. Want du niet ne wils dat di die vremde troesten noch datse di bekinnen, soe sal ic di gheven ver- stannesse mijns willen ende conste gherechter minnen ende enechleke mijns te ghevoelne bi uren in stormen van minnen, alse du niet ghe- duren en machs sonder mijns te ghevoelne ende dine pine te swaer werdet. Met verstannesse saltu wise minen wille werken in alle dien die behoeven van di te wetene minen wille, die hem oncont noch es. Niemene ne hevestu noch ge- broken ende niemene en ghebrec nemmermeer tote dien daghe dat ic di segghe: 'Dijn werc es al voldaen. ' Met minnen saltu leven ende gheduren ende mijns verholens willen pleghen daer du mi mede best ende ic di. Ende met mijns te ghe- voelne sal ic di ghenoech wesen ende du mi. Dus werke minen wille met verstannesse, mine alre- ghenoechlecste gheminde. Dus pleghe mijns met minnen, mine naeste ghebrukende in miere naheit. Dus saltu mijns ghebruken. Dit es die boem van dien woorden die ic di nu seide, die heet: bekinnesse der minnen. Want di soe vele ghepredeket es dat di die nederheit verswaren sal, soe / toende ic di selve wat ic di wille. Du moets soete wederkeren ende doen dat ic di bevolen hebbe. Alse du wils, soe nem bladere van desen bome, dat es kinnesse mijns willen. Ende alse di vernoyt, soe nem van den tsoppe ene rose. Van hare nem een blat, dats minne. Ende alse du niet gheduren en cans, soe nem van der rosen dat daerbinnen es. Dat es: soe salic di geven mijns te ghevoelne. Altoes saltu kinnesse mijns willen hebben, ende minnen ghevoelen, ende ter noet mijns ghebrukeleke ghevoelen. Aldus dede mi mijn Vader doe ic sijn Sone was. Hi liet mi in node ende hi ne begaf mi nie. Ic ghevoeles in ghebrukene ende ic diende dien daer hi mi toe ghesent hadde. Dat herte dat in die rose es soe gheheel, dat es ghebrukelecheit van minnen ghevoelleke. Hen allen, lieve, die di goet ende quaet doen, wes al eens van werken in hare noet. Minne sal di alsoe machtech maken. Ghef al, want al es dine.'
|
Első látomás (Hungarian)A Pünkösd oktávájába eső első vasárnap történt: minden ceremónia nélkül az ágyamhoz hozták a szentséget, mert olyan erő feszített belül, hogy képtelen voltam uralkodni magamon, s így nem mehettem volna emberek közé. Nem hagyott nyugodni a vágy, hogy örömök közt egy lehessek Istennel. De ehhez még gyerek és éretlen voltam; még nem fáradtam, és nem is éltem eleget ilyen nagy méltósághoz. Ezt világosan elém tárták akkor, s még most is így látom. Amikor magamhoz vettem a Mi Urunkat, Ő is magába fogadott engem, úgy emelt Magába, hogy mindentől megszabadított, már csak Ő töltötte be gondolataimat, hogy örömök közt egymáséi lehessünk. Akkor egy ligetfélére vitettem, egy széles mezőre, amelyet a tökéletes erények mezejének neveztek. A rajta sorakozó fákhoz vezettettem. És megtudtam nevüket, és nevük jelentését. Az első fának korhadt, gyöngécske gyökere volt, és nagyon erős törzse, tetején nagyon kedves, szép virág látszott. Ez már majdnem elvált a szárától, elég egy kis szellő, lehull, s már vége is. Egy angyal vezetett, a Trónus Angyalai közül; övék a jó és rossz megkülönböztetésének adománya. Ez volt az a nap, amikor olyan nagyra nőttem, hogy a közelébe értem, és őt kaptam vezetőmül és társamul minden utamon. És az angyal ezt mondta: „Emberi természet, értsd meg és tudd, hogy mi ez a fa.” És én megértettem. Megmutatta nekem, hogy ez önmagunk ismerete. A korhadt gyökér a mi gyönge természetünk. Az erős törzs az örök életű lélek. A szépséges virág az emberi test szépsége, mely oly gyorsan elmúlik, s már vége is. Ezután tovább vezetett oda, ahol egy kimondottan alacsony fa állt, szép kecses levelekkel, melyek tarka színekben pompáztak: gyönyörűség volt rájuk nézni. És a sok szép levél felett elszáradt levelek lógtak, melyek teljesen eltakarták a szépséges leveleket. És akkor megint szólt hozzám az angyal: „Kiválasztott és vágyódó lélek, aki a legmélyebb kishitűségből ily magasra, a sötétben bolyongásból ily csodálatos világosságra, a legnagyobb szegénységből ilyen dús gazdagságba vitettél: értsd meg, mi ez.” Megmutatta nekem, és megértettem. Az alázatosság volt, amely bölcs istenfélelmében takargatja valamennyi pompás erényét - belátva, hogy milyen hatalmas hozzá képest Isten -, mert érzi és tudja, hogy nem vétetett fel kedvese élvezetébe, s mert nem tudja, hogyan válhatna méltóvá kedveséhez. Ez az igaz alázatosság. Ezután tovább vezetett az angyal, oda, ahol egy magas és terebélyes fa állt, amelynek nagy és széles levelei voltak. És megint szólt hozzám az angyal: „Ó hatalmas és erős, aki kezdetétől, aminek kezdete nincs, hatalmadban tartod a hatalmas és erős Istent, és vég nélkül Vele gyakorlod majd a hatalmat az örökkévalóságban, olvasd el és értsd meg.” És én elolvastam és megértettem. Minden levélre azt írták: „A tökéletes akarat ereje vagyok. Minden a hatalmamban áll.” Mellette egy ágas-bogas és erős fa állt, ez a fa minden ágával a másik fa ágaiba kapaszkodott. És megint szólt hozzám az angyal: „Ó bölcs, akit az értelem, méghozzá magának a nagy Istennek az értelme vezérel, olvasd el és értsd meg okos és bölcs tanítását e fának, amely a másik fába kapaszkodva növekedik.” És én megértettem, hogy mit írtak minden levélre: „A jó és rossz megkülönböztetésének adománya vagyok. Semmit sem tehetsz nélkülem.” Akkor tovább vezetett oda, ahol egy kivételesen szép fa állt. Háromféle ága volt, és mindegyik fajtából három: alul három, középen három, felül három. És megint szólt hozzám az angyal: „Ó aki aggódsz, hogy egyszer még rossz útra találsz tévedni, ó aki remegsz, hogy eltévelyednek az emberek, akik arra teremtettek, hogy szeressék az Istent, de messze tévednek tőle, és másfelé visz az útjuk, ó aki félsz, hogy nem halhatsz a kedveseddel, értsd meg, mi az alsó három ág, mert ezeken kapaszkodtál fel a magasabb ágakig.” És én megértettem. Valamennyi levél mélyzöld volt, hosszúkás, hegyes, és mindegyikre egy szívet rajzoltak. És az alsó három ág minden levelén vörösek voltak a szívek. A középső ágak levelein fehérek voltak a szívek. A felső ágak levelein aranyszínűek voltak a szívek. És megint szólt hozzám az angyal: „A szentek templomának tiszta oszlopa, [1] aki testedet mindattól megőrizted, amit nem tűr meg magában Isten szent temploma; ó ártatlan lélek, vigasz minden bűnre, ami által a mi nagy Istenünk tiszta akarata erősödik és megerősödött; ó te, aki érted a mi Istenünk édes természetét, s azért már ilyen fiatalon szeplőtelen tisztaságot fogadtál, lemondva mindenről, ami volt és ami van, és sohasem vallottál szégyent, értsd meg a középső három ág jelentését.” És én megértettem. És megint szólt hozzám az angyal: „Aki az igaz szeretetet egyedül a te Istenedben keresed, tökéletesen betartva a szent törvény életszabályait - melyeket Isten tulajdon szent életével szentelt meg -, követve a törvényt, és hatalmas parancsolatai és magas végzései által; aki szerelmi szolgálattal a szent törvényt a mindenható Isten megelégedésére örömmel követed; állhatatos lélek, kiben Isten az igaz szeretet hűségét mindig megtalálja és örökkön birtokolni fogja, értsd meg a felső három ág jelentését.” És én megértettem. Ez a fa a bölcsesség volt. Az alsó ágak közül, melyeknek levelein vörösek voltak a szívek, a legalsó az aggodalom volt; aggódás azért, hogy még megtévedünk, és elmaradunk a tökéletes erényekben. A második a reszketés; reszketés attól, hogy Isten olyan kevés tiszteletet kap az emberektől, s hogy oly sokan messze tévednek az igazságtól, ami Ő maga. A harmadik a félelem; félelem azért, bárcsak minden ember ugyanazt a halált halhatná, amit kedvesünk halt, és ezért addig gyakorolná az egyes erényeket és egyesítve magában az összes erényt, hogy minden órában azt a halált halja, amit Ő, hordozhassa a keresztet, és azon mindennap meghaljon, meghaljon azokért, akik eltévednek és meghalnak. A középső ágakból, melyeknek levelein fehérek voltak a szívek, az első a test tisztasága, szokásokban, szóban és cselekedetben. A második ág: bárcsak minden ember cselekedetei ártatlanok volnának és tiszták, és olyan irányt szabhatnánk cselekedeteiknek, ami kedvesünk kedvére van. A harmadik ág: bárcsak olyan szeplőtlenül tiszták maradhatnánk a lélekben, [2] vágyunkban, lelkünkben, hogy semmilyen alávaló dolog se férkőzhetne hozzánk, se gőg, se hivalkodás, se kétségbeesés, se túlzott reménykedés arra, ami nem a miénk, de ne is adnánk át magunkat a boldogságnak azért, amink már megvan, sem a fájdalomnak, amely túl nagy ahhoz képest, amit valójában nélkülöznünk kell, se az elgyengülésnek, de a teljes megelégedettségnek sem addig a napig, mikor már olyan sokáig hordoztuk a szeretetet, ahogy neki kedves, és kihordtuk a szeretetet, és annyira felneveltük helyes fáradsággal, hogy kibontakozhatunk az alávetettségből, és ráhagyatkozhatunk a szeretetre, amely sokkalta gazdagabb érzés a szeretet hordozásánál. Mert hordozni a szeretetet: adakozás, kívánság, vágy, szolgálatkészség, a jó akarat szüntelen lángolása. Érezni a szeretetet: szeretet adta csöndes szemlélődés. De szeretetnek lenni felülhalad mindent. A felső három ág közül az első, melyeknek leveleire aranyszíveket rajzoltak, az volt, hogy számos tökéletes erénnyel a szeretetet csakis magában a szeretetben keressük, ahol teljesen ott van. A második az, hogy a szeretettel Isten magas akaratát kövessük, úgy, hogy kedve teljen benne; így tesz mindenkit kedvessé maga előtt, aki követi őt. A harmadik ág: az állhatatosság, ezt gyakorolva mindig tökéletesen a szeretethez tartozunk, az erények sokféleségéből eltalálva a mindent magában foglaló, egyetlen erényhez, mely a kedvest a kedvessel elnyeli és a mélységbe veti, ahol keresik és meglelik majd az örökkévaló élvezetet. Akkor tovább vezetett egy színültig vérrel telt kehelyhez. És megint szólt hozzám az angyal: „Ó aki hatalmas vagy, mert hatalmas a te akaratod, és minden lehetséges szenvedést zokszó nélkül és szelíd béketűréssel viselsz, igyál.” És én ittam. Ez a béketűrő szenvedés kelyhe volt. Itt tettem fogadalmat, hogy mindig eleget teszek Istennek, béketűrő szenvedéssel. Akkor a széles mező közepére vitt. Ott egy olyan fa állt, amelynek fölül volt a gyökere, és lefelé nőtt a koronája. Ennek a fának igen sok ága volt. A legeslegalsó, a koronán, a hit volt, a második a remény: itt kezdi minden ember. És megint szólt hozzám az angyal: „Ó kiválasztott úrnő, aki egészen a legtetejéig, a felfoghatatlan Isten mélységes mély gyökeréig megmászod ezt a fát, értsd meg, hogy ez az út, amelyen a kezdők járnak, és amit a tökéletessé váltak újra járnak.” És én megértettem, hogy ez Isten ismeretének a fája, ami a hittel kezdődik, és a szeretetben végződik. Ennél a fánál állt még egy, aminek kerek, széles levelei voltak. És megint szólt hozzám az angyal: „Maradj itt rabul ejtve, amíg az, aki ide hívott, megint vissza nem küld téged, és értsd meg rejtett akaratát, amivel rólad rendelkezik. Elmegyek, hogy téged szolgáljalak, amíg magasztos szolgálatod tart. Ma úgy rendelkeztek rólad, hogy egészen addig szolgáljalak téged, amíg ki nem nősz a gyámkodásom alól, és túl nem emelkedsz azokon az utakon, melyeken végigvezettelek téged: amikor már magadtól is képes leszel tökéletesen újra járni azokat, és megérteni a magasztos rejtett végzést, amit hatalmas, mindenható Istenünk közvetlenül ad majd értésedre. Elmegyek, hogy tiszta testedet abban a nemes állapotban tartsam meg, amiben találtam és amiben meg akarom őrizni.” És akkor így szólt hozzám: „Fordulj el tőlem, és megtalálod azt, akit mindig kerestél, s akiért mindenről lemondtál a földön és az égben.” Akkor elfordultam tőle, és egy keresztet láttam magam előtt, amely mintha kristályból lett volna, csak áttetszőbb volt és fehérebb. És azon keresztül végtelen tágasságra lehetett látni. És a kereszt előtt egy királyi széket láttam, ami egy korongra hasonlított, és fényesebben ragyogott, mint amikor teljes erejével fénylik a nap. [3] És ezt a korongot három oszlop tartotta. Az első oszlop olyannak látszott, mint a lobogó tűz. A második mintha abból a drágakőből lett volna, amit topáznak hívnak, olyan, mint az arany, csaknem olyan áttetsző, mint a levegő, és az összes többi kő színét egyesíti magában. A harmadik mintha abból a drágakőből lett volna, aminek ametiszt a neve, és a rózsa meg az ibolya bíbor színében tündököl. És a korong közepe alatt szédítő örvény kavargott, aminek már a puszta látása is olyan rettenetes volt, hogy mindenkit ámulattal és félelemmel töltött el a földön és az égben. A szék, amely egy korongra hasonlított, az örökkévalóságot jelentette. A három oszlop azt a három nevet, melyen a szeretettől messze tévedt nyomorultak értik Őt. Az az oszlop, amely tűzhöz látszott hasonlónak, a Szentlélek neve. Az az oszlop, amely mintha topázból lett volna, az Atya neve. Az az oszlop, amely mintha ametisztből lett volna, a Fiú neve. A rettenetesen sötét, mély örvény az isteni élvezet a maga csendes viharzásában. Ezen a magasztos helyen ült az, akit kerestem, és akivel örömök közt egyesülni vágytam. Alakja, amit ott láttam, semmihez sem fogható. Feje hatalmas volt és széles, haja mint a hófehér gyapjú. És megkoronáztatott olyan koronával, [4] amely mintha abból a drágakőből készült volna, amit szárdonixnak hívnak, és három színben játszik: feketében, fehérben és vörösben. Szemének pillantása kimondhatatlanul csodás volt, és mindeneket magához vont a szeretetben. [5] Ebből semmit sem tudok kifejezni. Mert ennek a fenséges, csodás orcának a földöntúli szépségére és felséges édességére hiába is keresnénk szavakat. És nekem adta magát a kedvesem, úgy, hogy megértettem és megéreztem Őt. De amikor megláttam, a lába elé borultam, [6] mert felfogtam, hegyvalóban egészen hozzávezettettem, pedig még nem éltem eleget. És így szólt hozzám: „Állj fel, [7] hiszen bennem, ahol nincs kezdeted, ahol egészen szabad és ártatlan vagy, felegyenesedtél. Hiszen arra vágytál, hogy egyesülhess velem, s ezért minden lehetőt megtettél földön és égen. S mivel most elragadott a nyugtalanság viharzása, s mert ígéretet kaptál tőlem az egységről, és valamennyi jó cselekedetedért, amit eddig cselekedtél, amiről csak remélted, hogy az én akaratom szerint való, és bölcs cselekedeteidért is, elküldtem hozzád a Trónus Angyalát, aki tudja, hogyan vezetheti az igaz akaratúakat a tökéletességre; aki lélekben annyira késznek talált téged, hogy rögtön végig is vezetett azokon az utakon, melyeket egyébként, mint egy kisgyereknek, csak mutatnia szabadott volna. És dicső neveket adott neked, amelyek színem előtt díszítenek téged. Most hát tudd meg, mit kívánok tőled. Azt kívánom, hogy értem legyél kész kiállni mindent. És megtiltom neked, hogy valaha is méltatlankodni merj, vagy, akár csak egy szemrebbenéssel is, jelét add ennek. Ha megteszed, már olyan vagy, aki a hatalmam ellen lázad, s engem a jogomban sért”. „Új parancsolatot adok neked [8] - mondta. - Ha valóban mindenestül hasonlítani kívánsz rám embervoltomban is, olyan erősen, ahogy engem Istenben birtokolni vágysz, akkor arra kell vágyódnod, hogy szegény legyél, akit minden ember megvet és eltaszít magától, s akkor a sok megpróbáltatást felségesebbnek érzed majd minden földi élvezetnél. Semmitől sem szabad elcsüggedned, mert mondom neked, embertelenül nehéz lesz elviselni a szenvedést. [9] Ha mindenben követni akarsz engem, a szeretetet, ahogy büszke természetedhez illik, amely egészen a magáénak követel engem, akkor olyan nyomorulttá kell válnod, akit minden ember kitaszít és megvet; nem tudod majd, hol hajthatnád álomra a fejed, [10] egyetlen éjszakára sem, minden ember elfordul majd tőled és cserben hagy téged, és senki sem lesz társad az elhagyatottságban és számkivettetésben. Megígérem, hogy mindezen végigmész majd abban az időben, ami élned adatik – már csak rövid idő. Mert még nem jött el a te órád. De van egy kis panaszom ellened. [11] Hallgasd meg, amit mondok neked. Még fiatal vagy, és azt szeretnéd, hogy ismerjem el tested nehéz szenvedését, kezed hűséges munkáját, lankadatlan, szüntelenül megáradó felebaráti szeretetedet, szíved vágyakozását, érzékeid epekedését és lelked szeretetét. És ezt mind el is ismerem. De te is ismerd el, hogy egészen emberként éltem; és testem sokat tűrt és szenvedett, kezem hűségesen dolgozott, és sohasem lankadó felebaráti szeretetem az egész világot elárasztotta, hamisakat és híveket [12] egyaránt; érzékeim epekedtek, szívem lelkesedett, lelkem szeretett. És így vártam ki az én időmet, míg eljött az én órám, amikor Atyám magához szólított engem. Volt, hogy azt mondtad: könnyű volt nekem emberként élni, mert enyém volt a hét adomány - és ez így igaz. És nemcsak hogy enyém volt a hét adomány, de én magam voltam az adományoknak nevezett kiáradások adományozója. És azt is mondtad, hogy az Én Atyám velem volt; és ez így igaz, egy pillanatra sem váltunk el egymástól. De neked feltárom magamról a rejtett igazságot, ami mindazonáltal világos volt mindenkinek, aki meg akarta érteni: soha egyetlen pillanatra, semmilyen szükségemben sem kárpótoltam magam hatalmammal, és lelkem adományait sem használtam ki, hanem szenvedésben és tűrésben kaptam meg őket, és akkor sem én adtam őket magamnak, hanem kivártam, míg megkapom őket az én Atyámtól - bár teljesen egyek voltunk, ahogy most egyek vagyunk -, és semmivel sem előbb, mint hogy eljött tökéletességem órája. Sohasem használtam arra hatalmam teljességét, hogy enyhítsem szenvedésemet és tűrésemet. Panaszkodtál, hogy te, aki nyomorultul kitaszítva élsz, miért nem kapod meg Tőlem azt, amire szükséged van. Mármost kérdem tőled, mikor szenvedtél szükséget bármiben is, amire szükséged volt - talán nem volt tied az én Lelkem hét adománya? És kérdem tőled, mikor, milyen szükségben voltál elhagyatva az én Atyámtól - talán nem volt végig teveled az én Atyám, ahogy énvelem, és én Ővele, amikor emberként éltem a földön? Ember volnál, élj hát emberként, kitaszítva. Azt kívánom tőled, hogy olyan tökéletesen kövesd életemet minden erényben a földön, hogy semmiben sem maradj el tőlem. Legyen veled Lelkem hét adománya és Atyám ereje és segítsége, hogy tökéletesen gyakorolhasd az erényeket, így leszel és maradsz hasonlatos Istenhez örökkön. De érezd azt is, hogy ember vagy azáltal, hogy részed van mindazon gyöngeségben, ami az emberléthez tartozik - csak a bűnt kivéve. [13] Ami szenvedés csak az emberléthez tartozik, azt mind magamra vettem akkor, mikor emberként éltem - a bűnt kivéve. Sohasem kárpótoltam magam hatalmammal, csakis az a bizonyosság vigasztalt, hogy velem van az Én Atyám. Jól tudod, milyen sokáig éltem a földön, mielőtt a nép megismert volna, és csodákat tettem volna. És amikor csodákat tettem, és jobban megismertek, csak kevés hívem maradt a földön. Halálom óráján pedig szinte mindenki elfordult tőlem. Azért hát te se csüggedj, ha mindenki elhagy tökéletes szereteted és akaratommal egyesült akaratod miatt. Szépséges jelenésekben és csodatételekben volt részed földi életedben, többen, mint bárki másnak a halálom óta. Kezdetben csodák és látványos erők nyilvánultak meg benned. Nem fogadtad el őket, nem éltél velük, nem akartad őket. A szeretetért hagytad el őket, mivel csak engem akarsz, értem mindent feladtál, és csak engem akarsz birtokolni, megízlelve az egység mindent felülmúló érzését. De ehhez még nem haladtál előre korban és bölcsességben.” „Én édes kedvesem - így mondja -, rejtett módon adom majd neked magam, akkor, amikor csak akarod. Mivel nem szeretnéd, hogy a hamisak becsüljenek és vigasztaljanak téged, feltárom előtted akaratomat, bevezetlek az igaz szeretet gyakorlatába, és, ha másként már nem tudsz kitartani a szerelem viharzásában, és szenvedésed már nagyon nehéz a számodra, megérezhetsz engem az egységben. Most, hogy feltártam előtted, az én akaratomat segítsd megfoganni mindenkiben, akinek tőled kell megtudnia akaratomat, amit még nem tud. Még sohasem hagytál cserben senkit, és maradj is meg ilyennek egészen addig a napig, amikor azt nem mondom majd: bevégeztetett a te részed. Élj és tűrj szerelemben, és így vidd véghez az én rejtett akaratomat - ezáltal leszel az Enyém, és én a tiéd. S mikor megérzel engem, teljesen eltöltelek téged, és te engem. Úgy, úgy, bölcs belátással vidd véghez akaratomat, én legkedvesebb szerelmesem. Úgy, úgy, teljes lelkeddel fordulj felém szerelmesen, hisz magad átadva tudhatsz leginkább a magadénak engem. Így leszünk örömök közt egymáséi. Ez a fa azt jelenti, amit az imént mondtam: ez a szeretet ismeretének fája. Túl sokat prédikáltak neked olyasmiről, amitől kishitű lettél; ezért akartam eléd tárni, hogy mit kívánok tőled. Most pedig térj vissza és tedd, amit parancsoltam. Ha gondolod, vigyél magaddal a fa leveleiből - ezek akaratom ismeretét jelentik. És ha epekedsz, szakíts egy rózsát a fa koronájáról, és arról egy szirmot - ez a szerelmet jelenti. És ha már nem bírod tovább a szenvedést, akkor vedd, amit a rózsa rejt - ez az, ahogy egészen neked adom magam, hogy megérezhess engem. Egy pillanatra sem feleded az én akaratomat, szeretetet érzel, és szükségedben az édes egységet érezheted velem. Így tett velem is az én Atyám, aki a fia vagyok. Hagyta, hogy szükségben éljek, és egy pillanatra sem hagyott magamra - ezt az édes egységet érezhettem vele; és szolgáltam azokat, akikhez elküldött engem. A rózsa egy és osztatlan szíve a szeretetben megízlelt teljes élvezet. Kedvesem, legyél támasza minden embernek, akár jó, akár rossz hozzád, az ő szükségében. A Szerelem erőt ad ehhez. Adj nekik mindent, hisz minden a tiéd.”
|