Snoek, Paul: Conversatie met mijn bloemen (details)
|
Conversatie met mijn bloemen (details) (Dutch)I Ik weet het bloemen, gij die aan mijn venster staat en luistert naar de houten stemmen in de straat, langer dan mijn naam zult gij bestaan en luisteren naar de straat, die mij smorgens als een vogel loslaat in de tuinen van de dag en die me savonds, als de bloemen aan hun venster slapen, vraagt of ik gelukkig was.
Gij weet het bloemen, gij die aan de kleuren namen geeft en luistert naar mijn klein gebeuren in de straat, dat ik een wezen ben dat tussen mensen staat en dat alleen is, meer alleen, dan aan mijn venster in zijn kleine kooi de blinde vogel die zijn meester haat.
Wij weten bloemen dat er in de droefheid vreugde en wat kleur bestaat en daarom bloemen zijn wij soms gelukkig, gij en ik.
II Toen ik wist dat de bloemen mij hoorden, mij alleen, heb ik bekend dat ik het huis was waar de man in woonde, die hen alle dagen water van woorden gaf.
Dat ik de stem was die elke avond de tuin beschilderde met droeve muziek en in de bomen vol kandelaars de kaarsen van de herfst deed branden.
En toen de bloemen wisten dat ik luisterde, heeft de mooiste van hen gezegd dat ik de man was die hen alle dagen woorden gaf van water en dat het huis dat ik bewoonde niet gelukkig was.
VII toen ik wist dat de bloemen mij hoorden mij alleen heb ik bekend dat ik het huis was waar de man in woonde die hen alle dagen water van woorden gaf.
dat ik de stem was die elke avond de tuin beschilderde met droeve muziek en in de bomen vol kandelaars de kaarsen van de herfst deed branden.
en toen de bloemen wisten dat ik luisterde heeft de mooiste van hen gezegd dat ik de man was die hen alle dagen woorden gaf van water en dat het huis dat ik bewoonde niet gelukkig was.
|
Beszélgetés virágaimmal (részletek) (Hungarian)I Tudom, virágaim, hogy ti, kik ablakomban nyíltok s az utca tompa hangjára figyeltek, túlélitek az én nevem, elnézitek az utcát, mely úgy enged ki engem, mint egy madarat a nappalok kertjébe s megkérdez estelente, mikor már a virágok elszenderültek ablakomban, hogy aznap, boldog voltam-é?
Ti tudjátok virágaim, . ti, akiktől a színek nevüket kapják, akik az utca életét figyelitek, hogy én oly lény vagyok, aki az emberek között szeret kószálni, s ki mégis oly magányos, árvább, mint ablakomban, kis kalitkájában a vak madár, amely gyűlöli mesterét.
Mi tudjuk jól, ugye virágaim, hogy a szomorúságba öröm s kevés szín is vegyül s ezért vagyunk, virágaim, nagynéha boldogok, én is, ti is.
II Szeretném az egész világot fénylő házzá változva látni, amelynek minden ablaka előtt oly kert virulna, melyben nem nőnek emberek.
Tudom én jól virágaim, hogy a világ szeretne látni engem fénylő emberré változottan, dehát az emberek nem ismerik a virágok reggeli fényét.
VII Mikor megtudtam, hogy engem a virágok értenek, engemet egyedül, beismertem, hogy én vagyok a ház, hol az lakik, aki minden nap szavak vizével meglocsolja valamennyit,
Hogy én vagyok a hang, mely minden este szomorú zene-szóval festi át a kertet s minden fa kandeláberében én gyújtogatom az ősz gyertyáit.
És amikor tudták már a virágok, hogy én megértem őket, legszebbikük azt mondta nékem: én vagyok az a valaki, aki minden nap szavak vizével meglocsolja őket s hogy a ház, amelyben én lakom nem boldog.
|
