Vasalis, M.: Het ezeltje

In de korte, blauwe schemering

deed ik een kleine wandeling.

De grond was rood, gebarsten-droog.

De lucht was dun en vreeslijk hoog,

en blauwe distels stijf en grillig

ritselden driftig en onwillig.

Stil grazend naast een grijze rots

zag ik opeens op hooge beenen

een jonge ezel; zijn oren schenen

doorzichtig,zijn gelaat was trotsch.

zijn lange, ambren oogen blonken

als water ernstigen bezonken

en onpartijdig was zijn blik.

En na een korte felle schrik

verstarde ik in verwondering.

Of kan het eerbied zijn geweest

voor dit schoon, ongeschonden beest,

waarmee ik langzaam verder ging?

Een pijnlijke herinnering:

zoo ben ik vroeger ook geweest

Die gaafheid en zachtzinnigheid,

onzware ernst en droomrigheid,

o kon ik dat nog ns herwinnen

kon ik nog ns opnieuw beginnen.

A kéklő, rövid esthomályban

környékünket körbejártam.

Repedt, száraz volt, rőt a föld.

Míg a levegő messze fönt,

a kék katángok meredt furcsán

morcoskodtak, vadul durván.

S ott legelt szürke sziklaszál

mellett, hogy egyszerre meglátom

áttetsző füllel, langa lábon,

büszke fejjel egy kis szamár.

Hosszú ámbra szemei csillogtak,

komolyan mélyről, mint víz csilloghat,

s bennük oly pártatlan a fény.

Egy percre meghőköltem én,

a látványtól ott meglepetten:

a zsengének a tisztelet volt,

a szépség tán, mi állj-t parancsolt?

s tovább így már vele mentem.

S fájó szívvel emlékeztem:

az a lány rég, pont ilyen volt,

Oly szépen ép, szelíd patak,

könnyen komoly és álmatag.

Lehetne még ezt visszamenteni,

lehetne mégis újra kezdeni?