Csodák, amik megismétlődnek,
többé nem is csodák már,
közömbössé válnak, akár arcok az autóbuszon,
vagy mint a csillagfény fagyos folyója,
mely házad fölött áramlik az éjben,
akár halott vagy, akár mással vagy elfoglalva.
Mit tudsz minderről? Az a távoli,
amit odafönt látsz, az állandóan foszforeszkáló,
a világ spermája talán, Isten ondója, a kiömlő,
a föld pedig, amelyen állsz, a sejt,
a kiválasztott, az egyetlen,
magzatburokkal és szülési fájdalmakkal.
„...mert rátekintett szolgálója kicsinységére;
íme mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék."
De meghalunk hamarosan, legyen hát minden a miénk,
autó, feleség, fűnyíró, s ne tévedezzünk
fura gondolatokkal. Kinek-kinek a magáét.
Noha olykor azért eltűnődhetünk azon,
hogy végül is hát mi megy végbe itt.
Hogy miben higgyünk hát. Régi történetekben,
vagy újakban? Ezeréves birodalmakban?
Mit mondanak a csillagok?
Legjobb nem fönnakadni semmin. Történhet hamar bármi.
Azon legyünk, mindent vigyünk magunkkal,
miként a tolvaj mondja,
mikor véletlenül üresen áll a ház,
s csupán egy vénséges nap
s egy vakonszületett hold őrködik.