Ventadorn, Bernart de: [Repíti a víg pacsirtát] ([Quant vet la lauzeta mover] in Hungarian)

Quant vet la lauzeta mover
de joi sas alas contral rai,
que s'oblida e·s laissa cazer
per la doussor qu'al cor li vai,
ai! tan grans enveia m'en ve
de cui qu'eu veya jauzion!
meravilhas ai, quar desse
lo cor de dezirier no·m fon.

Ai las! tan cuyava saber
d'amor, e ten petit en sai!
quar eu d'amar no·m puesc tener
celieys don ia pro non aurai;
tout m'a mon cor e tout m'a me
e se mezeis' et tot lo mon,
e quan si·m tolc, no·m laisset re
mas dezirier e cor volon.

Anc non agui de me poder
ni no fui mieus de lor'en sai
que·m laisset en sos huelhs vezer
en un miralh que mot mi plai.
mirals, pus me mirei en te,
m'an mort li sospir de preon,
qu'aissi·m perdei cum perdet se
lo bels Narcisus en la fon.

De las donas mi dezesper;
ia mais en lor no·m fiarai;
qu'aissi cum las suelh captener,
enaissi las descaptendrai.
pus vei qu'una pro no m'en te
ves lieis que·m destrui e·m cofon,
totas las dopt' e las mescre,
quar be sai qu'autretals se son.

D'aisos fa be femna parer
ma dona, per qu'ieu·l o retrai,
quar non vol so qu'om deu voler,
e so qu'om li deveda, fai.
cazutz sui en mala merce,
et ai ben fait co·l fols en pon,
e no sai per que m'esdeve,
mas quar trop pogei contra mon.

Merces es perduda per ver,
(et ieu non o saubi anc mai),
quar cil qui plus en degr'aver,
no·n a ges; et on la querrai?
al quan mal sembla, qui la ve,
qued aquest caitiu deziron,
que is ses leis non aura be,
laisse morir, que no l'aon!

Pus ab midons no·m pot valer
precs ni merces ni·l dregz qu'ieu ai,
ni a leis no ven a plazer
qu'ieu l'am, ia mais no·l o dirai;
aissi·m part de lieis e·m recre;
mort m'a, e per mort li respon,
e vau m·en, pus ilh no·m rete,
caitius, en issilh, no sai on.

Tristans, ges no·n auretz de me,
qu'ieu m'en vau, caitius, no sai on.
de chantar mi gic e·m recre,
e de joi e d'amor m'escon.

Repíti a víg pacsirtát
öröme fel a nap felé,
majd zuhan, mert édes titkát
az ég átöntötte belé.
S jaj, én csak állok sóváran,
s nézem, mily boldogságra lel;
csoda, ily vágy parazsában,
szívem hogy nem olvad el.

Hittem, titkaid, szerelem,
mind ismerem. S íme, dehogy!
Nem lehet Őt nem-szeretnem,
kit nem szeretni volna jobb.
Övé lett lelkem, életem,
övé a világ, s önmaga,
semmi sem maradt énnekem,
csak vágyam, s szívem bánata.

Oda vagyok ím, egészen,
Ő ül törvényt már felettem,
mióta szemébe néztem,
és e tükör foglya lettem.
Tükör, téged nézlek egyre,
sírba tesz a sok sóhajtás,
mélyed elnyel, mint elnyelte
egykor Narcissust a forrás.

A hölgyek hitszegő kegyét,
s hamis szavát már elhagyom,
szolgáltam őket, de elég,
vak, bolond hitem feladom,
mert nem pártolnak, ha gyötör,
mit bánják, bár megöljön is;
tudom, csalfák, mind egy tőről
sarjadt csalán, mérges tövis.

Hölgyem is ily vérbeli nő,
ezt hányja szemére dalom,
az egyenest elveti Ő,
ha van más útra alkalom.
Gúnyol, ad fonák kegyelmet;
mint bolond, állok, nem értem,
mi történt; úgy jártam, lehet,
mint merész, túl magas bércen.

Nincs irgalom, ez színvaló,
hogy így van, nem is sejtettem;
ki adhatna, nem hajlandó,
s ha nála sem, hol keressem?
Őt nézve, ki hinné róla,
hívét, kit tép a szerelem,
s ki nélküle nem lel jóra,
hagyja veszni könyörtelen?

Mivel megvet, s egy fityinget
sem ér nála könnyem, versem,
neki immár búcsút intek,
s nem mondom többé: - szeretem!
Elhagyom hát szolgálatát,
és halálom lesz válaszom;
mert nem maraszt, bujdosás vár,
indulok, hová, nem tudom.

Tristan, e vers semmit sem ád,
indulok, hová, nem tudom,
lantom bevégzi már dalát,
s nőktől, Ámortól búcsúzom.