This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Chwin, Stefan: Hanemann

Portre of Chwin, Stefan

Hanemann (Polish)

Rzeczy
O sprawie Hanemanna mówiono na Langer Markt, w biurach Hersena, na Wyspie Spichrzów, u Kauffmanna na Długim Pobrzeżu, ale tak naprawdę miasto nie chciało o tym słyszeć, zajęte inną pracą, innym czuwaniem. W szufladach, szafach i kredensach, na dnie skrzyń, kufrów i blaszanych pudełek, w schowkach i na strychach, na półkach i na etażerkach, w piwniczkach, w spiżarniach, na stołach i na parapetach rzeczy trzymane na wszelki wypadek i rzeczy używane z codzienną zaciekłością do szycia, przybijania, krojenia, polerowania, przecinania, obierania i pisania, wszystkie te rzeczy czułe i szydercze, płynące w nieruchomej arce miasta razem z panią Stein, Hanemannem, panią Walmann, Anną, panem Kohlem, Alfredem Rotke, Stellą, Albertem Forsterem, panem Zimermannem, Albertem Posackiem, Hansem Wichmannem, Greiserem, panią Biernestein, Emilem Białkowskim, małżeństwem Schultzów, profesorem Ungerem, asystentem Retzem, Hermannem Rauschningiem, panem Lempke, Hildą Wirth, wszystkie te rzeczy szykowały się już do drogi.
Już teraz, w ciszy napełniającej miasto, odbywał się ostateczny sąd – zajmowanie dogodnych miejsc, miękkie podsuwanie się pod dłoń, by być zawsze na widoku i zdążyć na czas. Rzeczy, bez których nie można żyć, oddzielały się od tych, które pójdą na zatracenie.
Białe zastawy w kształcie łabędzi i pelikanów, czułe cukiernice ze srebra w kształcie dzikich kaczek z turkusowym oczkiem, łódeczki na konfiturę gruszkową – wszystkie te kształty przestraszone swoją formą wymyślną i nieporęczną marzyły o surowej płaszczyźnie blach, łatwych do wsunięcia pod podłogę albo między belki stodół i opuszczonych młynów. Jeszcze się pyszniły migotem blasków na niedzielnych obrusach w mieszkaniach przy Breitgasse, Frauengasse, Jäschkentaler Weg, jeszcze żartobliwie pobrzękiwały w spotkaniu ze srebrną łyżeczką, a już na dnie, niczym ciemną śniedź, snuły pewność, że są małymi sarkofagami. Liselotte Peltz filcową szmatką polerowała grzbiet garnuszka do kawy, który nocą śnił, że jest naczyniem śmierci. Lichtarze i odblaśnice przykute wysoko na ścianie w Dworze Artusa udawały radość lśnienia, jeszcze puszyły się iglicami świec, ale już w ich karbunkułowych złoceniach kryła się żarliwa pewność, że kiedy nadejdzie czas, stopią się w ogniu w grube sople stygnącej miedzi. Siedmioramienne świeczniki z synagogi przy Karrenwall, drżąc płomykami w godzinę szabasu, już pochylały się swoim srebrnym połyskiem w stronę Erfurtu, by ozdobić szlachetnym metalem paradną szablę sturmbannführera Greutze. Któż z nas w letnie popołudnia, pełne słońca, krzyku mew i skwiru jaskółek, pomyślałby, że złote zęby Anny Janowskiej z Brösener Weg 63 stopią się w wielką kilogramową bryłę złota z obrączkami kobiet z Theresinstadtu i monetami Żydów z Salonik?
Szafy u Mitznerów, Jabłonowskich, Hasenvellerów pełne bielizny ułożonej na półkach niczym bezpieczne warstwy miocenu, dębowe łóżka z rzeźbionym oparciem u Greutzów, Schultzów, Rostkowskich, stoły u Kleinów, Goldsteinów, Rosenkranzów, drzemiące pod osłoną kap szydełkowanych w gwiaździsty wzór, cegły murów na Podwalu, sztukaterie w sieniach na Hundegasse, żelazne kraty na Jopengasse, portale ze złoceniami na Langer Markt, granitowe kule przedproży na Frauengasse, miedziane rynny, ramy okienne, futryny drzwi, posągi, dachówki – wszystko to płynęło w ogień, lżejsze niż puch dmuchawca.
W pokoju na parterze przy Ahornweg 14 siostrzenica pani Stein uważnie rozkładała na desce do prasowania swoją nową sukienkę z westfalskiego płótna, którą dostała od ciotki w dniu urodzin, nabierała do ust wody z filiżanki malowanej w jarzębinowe listki, wydymając wargi prószyła kropelkami na białe płótno, potem poślinionym palcem sprawdzała, czy żelazko nie jest za gorące, lecz gdy – uspokojona, że materiał nie ściemniał brązowym śladem – zaczynała płynnie prowadzić żelazko po parującej bieli, każdy splot cieniutkiego płótna haftowanego w mereżkowy wzór rwał się już ku płomieniom, które miały siwym popiołem zgasić świeżość marszczeń i koronek.
Wachlarz podobny do białego liścia z purpurowym obrzeżem, piękny wachlarz pani Kohl spleciony z japońskiego sitowia, żarzył się już w palcach, gdy pani Kohl oparta o framugę okna przy Breitgasse 8, w zamyśleniu patrząc na dom Reimitzów po drugiej stronie ulicy, chłodziła ramiona kołyszącymi powiewami. Wieczne pióro pana Kohla, leżące na blacie stołu w głębi salonu, pióro ze złotą nakrętką, na której świecił malutki napis „Dresden”, swoją lśniącą nieruchomością udawało spokój, ale i ono płynęło w gniazdo żaru razem ze złoconym lustrem, mahoniową szafą i bordowymi portierami. A przecież ile jeszcze miało do napisania! W kałamarzu z żółtego jaspisu wzbierały całe morza słów, gdy wieczorami na błękitnym papierze ze znakiem wodnym kotwicy pan Kohl pisał do ukochanej córki, Heidi, która w weimarskim gimnazjum czekała niecierpliwie na każdy list ze znaczkiem „Freie Stadt Danzig”, płonącym na liliowej kopercie lakową czerwienią.
Günter Schultz biegł do szkoły po bruku ułożonym w rybią łuskę, Bierensteinowie idąc do teatru potykali się o szyny tramwaju jadącego przez Langer Markt, syn pani Peltz cienkim pędzelkiem malował na wystawowej szybie kawiarni przy Breitgasse 13 złoty napis „Caffe”, lecz szkło drwiło z każdego ruchu jego ręki szyderczymi odbłyskami słońca, bo wiedziało już, że gdy nadejdzie czas, przeźroczysta tafla rozpryśnie się w tysiące iskier niczym kruchy lód.
Tylko przedmioty drobne i łatwe do chwycenia w chwili ucieczki nabierały wzgardliwej pewności siebie. Pędzel do golenia, brzytwa w skórzanej pochewce, ałun, okrągłe mydło, pudełko blaszane z proszkiem do zębów „Vera”, butelka wody kolońskiej Amielsa. Puszyste ręczniki, trudne do zwinięcia, wstydliwie gasły w kącie łazienek, ich miejsce zajmowała chłodna uroda płóciennych płacht, które łatwo się darło na długie pasma dobre do tamowania krwi.
Zielony płaszcz z grubej wełny, zapomniany na dnie szafy w dużym pokoju przy Hundegasse 12, złożony we czworo, niemodny, pogardzany płaszcz, przed którego włożeniem Annelise Leimann wzbraniała się tyle razy, bo ją postarzał, budził się już w swoim schowku, obiecując ocalenie w chwili, gdy w wyważonych drzwiach do mieszkania staną mężczyźni w mundurach ciemnych od kurzu i sadzy. Lecz jeszcze nikt z nas nie mówił: „Annelise, nie marudź, dobrze jest mieć taki płaszcz, z takimi plamami nafty, zbyt szeroki w ramionach, zbyt długi, brudny, stary płaszcz, w którym wyglądasz paskudnie, który dodaje ci z dziesięć lat, a może i więcej. Głowa do góry, Annelise, nie marudź, ten płaszcz czuwa nad tobą, troszczy się o ciebie, a ty – niewdzięczna – pragniesz jego pohańbienia na stosie szmat w furgonie Johanna Lietza, który czasem zajeżdża na Hundegasse 12 po to, by zabrać stare ubrania dla firmy papierniczej w Marienwerder. Jak możesz, Annelise!”
Prawdziwy spokój zachowywały tylko monety z grubego złota, obrączki, pierścionki, łańcuszki, krzyżyki, złote dolarówki, rublowe świnki, polskie srebrnozłotówki, gdańskie guldeny, medale wybite przez miasto z okazji wizyt królów. Wiedziały, że ocali je kołnierz, w którym zostaną zaszyte, że owinięte w watę (by nie brzęknęły, w chwili gdy zbliży się śmierć) prześpią setki kilometrów w wydrążonym obcasie. Bambusowa laska pana Rotke drzemała w stojaku koło drzwi przy Jopengasse 4, pewna, że, gdy nadejdzie chwila, utoną w niej ruloniki monet, przybite pakułowym stemplem.
Kuchenne noże, obojętne na wszystko, z pustą rezygnacją postukiwały na dębowych stolnicach. Te o szpiczastych końcach czekała przyszłość niepewna (kto je miał przy sobie, był bliżej śmierci), te o końcach zaokrąglonych, którymi nie można było zadać ciosu, miały przed sobą długie lata rozmów z warzywami. Głuchym snem na dnie szuflad spały blaszane łyżki i widelce, gotowe bez sprzeciwu maszerować wiele mroźnych dni i nocy w byle cholewie. Blaszane talerze, przez lata spychane w kąt kuchni, skrzeczącym brzękiem drwiły sobie w zlewie u Mertenbachów na Breitgasse 29 z miśnieńskiej porcelany, która zza kryształowych szybek kredensu odpowiadała na zniewagę pogardliwym lśnieniem kobaltu i złota.
Słońce, które co rano wynurzało się z morza za półwyspem i co wieczór osuwało się – wyczerpane do cna upływem światła – za morenowe wzgórza, za Karlsberg, za wieże Katedry, było tylko słońcem, niczym więcej, choć na obrazie Memlinga, na którym archanioł Michał oddzielał ocalonych od przeznaczonych na zatracenie, paliły się już jasne obłoki. Któż z nas czuł, że miasto wolno podąża w stronę blasku, w stronę skwierczącego ognia, w stronę dymu płonącej smoły, w stronę pyłu pokruszonej cegły, w stronę okruchów strzaskanego kamienia, zwęglonego płótna, spalonego jedwabiu, porwanego papieru, pękającego drewna, rozsypującego się marmuru, topniejącej miedzi. Pani Bierenstein brała w palce błękitny bilet do Teatru Miejskiego, by sprawdzić, jaki ma numer miejsca, Pan Kohl naciągał na dłonie miękkie rękawiczki z żółtego zamszu i wychodząc z domu poprawiał spinki przy mankietach, Günter Henecke przeglądał zawartość pugilaresu, w którym połyskiwały fotografie pięknych statystek z przedstawienia Lohengrina, służąca Alberta Forstera polerowała niebieską kredą naczynia z ciemnego srebra, Hanemann układał książki na dolnej półce szafy z kryształowymi szybkami, Alfred Rotke z westchnieniem ulgi spalał weksle nad płomykiem zapalniczki z herbem Berlina, Martin Retz składał swój podpis na formularzu policyjnym, zaś w niedzielę, około trzeciej, piaszczystą ścieżką wypłukaną przez deszcze, córki Wallmanów, Ewa i Maria, w białych sukniach z koronką, machając zwiniętymi parasolkami i przytrzymując na głowach kapelusze, które przechylał słony wiatr od zatoki, wspinały się z matką na trawiaste stoki Bischofsbergu, by zobaczyć miasto.
A miasto rozpościerało się w dole, ciemnobrązowe, strzelające odblaskami z otwieranych okien, snujące wiotką pajęczynę dymów nad wysokimi kominami z poczerniałej cegły. Kafar firmy Lehra z Dresden powoli posapywał w głębi wykopu dawnej fosy, nad Bramą Wyżynną przelatywało stadko gołębi, a kiedy przysłoniwszy oczy wpatrywaliśmy się w daleki horyzont poprzecinany wieżami św. Katarzyny, małego i dużego Rathausu, kopułą synagogi i zębatym konturem św. Trójcy, widzieliśmy za mgiełką ciemną smugę morza, ciągnącą się od mierzei do urwisk Orłowa, i wiedzieliśmy, że miasto stać będzie wiecznie. 
 


Hanemann (Hungarian)

Tárgyak
Hanemann esetét megtárgyalták a Langer Marktop, Hersen kancelláriáján a Spichrz-szigeten, Kauffmann-nál a Hosszú parton, de igazán a város nem erről akart hallani, mert mással volt elfoglalva, másra figyelt. A fiókokban, a szekrényekben és a kredencekben, a ládák fenekén, a kofferekben és a bádogdobozokban, a lomtárakban és a padlásokon, a polcokon és az etazsereken, a kis pincékben és a kamrákban, az asztalokon és az ablakdeszkákon az egyszer még valamire használható tárgyak és a mindennapos használatra szánt dolgok a varráshoz, szegeléshez, vágáshoz, fényesítéshez, szeleteléshez, hámozáshoz és íráshoz, mindeme bensőséges és csúfondáros tárgyak együtt sodródtak a város mozdulatlan bárkáján Steinné asszonnyal, Hanemann-nal, Walmann-néval, Annával, Kohl úrral, Alfred Rotkéval, Stellával, Albert Forsterrel, Zimermann-nal, Albert Posackkal, Hans Wichmann-nal, Greiserrel, Biernestein asszonnyal, Emil Białkowskival, a Schultz házaspárral, Unger professzorral, Retz tanársegéddel, Hermann Rauschninggal, Lempke úrral, Hilda Wirthtel, mindeme dolgok már útra készülődtek.
Már most, a várost betöltő csöndben, megtörtént az utolsó ítélet - kerüljenek alkalmas helyre, álljanak kézre, hogy mindig szem előtt és hamar elérhetők legyenek. A mindennapi élethez szükséges tárgyak elkülönültek a hátrahagyásra ítélt dolgoktól.
Hattyút és pelikánt formázó fehér készletek, törékeny, türkiz szemű, vadkacsa alakú ezüst cukortartók, körtekompótos csónakmélyű tálacskák - e valamennyi önnön mesterkélt és rossz fogású alakjától megrémült forma kemény fémfelületről álmodott, hogy könnyen becsúsztathassák a padló alá vagy pajták és üres malomépületek gerendái közé. A vasárnapi abroszon még csillogva büszkélkedtek a Breitgasse, Frauengasse, Jäschkentaler Weg lakásaiban, most még tréfálkozva megcsörrentek, ha ezüstkanálka koppant hozzájuk, de a mélyben már a sötét patinával megérezték önnön kis szarkofág voltukat. Liselotte Peltz egy filcdarabkával fényesítgette a kávésibrik hasát, mely az éjjel megálmodta, hogy ő egy halált hordó edény, Az Artus-udvaron a falra magasan odaerősített gyertyatartók és fényvisszaverők tüntető örömmel ragyogtak, még felgyertyázva kérkedtek, de vörösfényű aranylásukban már ott lappangott az égő bizonyosság, hogy amikor eljön az idő, tűzben olvadnak szét, kihűlő vastag rézfolyatokká. A karrenwalli zsinagóga hétkarú gyertyatartói, melyeknek lángocskái remegtek sábesz idején, immár ezüstös fénnyel hajoltak Erfurt felé, hogy a nemesfémmel majd Greutze sturmbannführer díszes kardját ékítsék. Melyikünk, a nyári délutánon, a ragyogó napsütésben, a sirályok rikoltását, a fecskék csicsergését hallgatva, melyikünk gondolta volna, hogy a Brösener Weg 63. alatt lakó Anna Janowska aranyfogai jó nagy kilogrammnyi aranytömbbé olvadnak majd össze a theresienstadti asszonyok karikagyűrűivel és a szaloniki zsidók érméivel?
A Mitznerék, Jabłonowskiék, Hasenvellerék szekrényei, polcaikon ágyneművel megrakodva, akár a szilárd miocénrétegek, Greutzeék, Schultzék, Rostkowskiék faragott támlájú tölgyfa ágyai, Kleinék, Goldsteinék, Rosenkranzék csillagmintás horgolt terítők alatt szunyókáló asztalai, a Podwale falának téglái, a hundegassei kapualjak stukatúrái, a joppengassei vasrácsok, a Langer Markt aranyozott kapui, a frauengassei bejárók gránitgömbjei, a réz ereszcsatornák, ablakrámák, ajtókeretek, szobrok, tetőcserepek - mind-mind tűzben hömpölygtek, a szálló pitypangpihénél is könnyebben.
Az Ahornweg 14. földszinti lakásában Steinné asszony unokahúga gondosan kiterítette a vasalódeszkán a vesztfáliai vászonból varrt új ruháját, amelyet nagynénjétől kapott a születésnapján, a festett berkenyeleveles bögréből vizet vett a szájába, és ajkával fajtolta be a fehér vásznat, majd megnyálazott ujjal ellenőrizte, hogy a vasaló nem éget-e, de amikor - nyugtázva, hogy nem hagy barna nyomot az anyagon - elkezdte a vasalót húzkodni a párolgó fehér ruhán, az azsúros hímzésű finom vászon szövete már kezdett szétfoszlani a lángnyalábok irányában, amelyek majd szürke hamuval törik meg a redők és csipkék frissességét.
A bíborszegélyű fehér falevélhez hasonló legyező, Kohlné asszony gyönyörű japán gyékénylegyezője már akkor az ujjai közt lángolt, amikor Kohlné asszony a Breitgasse 8. ablakrámájához dőlve, az utca túloldalán álló Reimitz-házat nézve eltöprengett, s verdeső fuvallatokkal hűsítette vállát. Kohl úrnak bent a szalon asztalán fekvő aranykupakos, kis „Dresden” feliratot megvillantó töltőtolla csillámló mozdulatlanságával nyugalmat színlelt, pedig már az is a tűzfészekben örvénylett az aranyozott tükörrel együtt, meg a mahagóniszekrénnyel és a bordó ajtófüggönyökkel. Pedig még mennyi írnivalója akadt! A sárga jáspis tintatartóból tengernyi szó áradt, amikor a vasmacska vízjelű világoskék levélpapíron Kohl úr szeretett lányának, Heidinek írt, aki a weimari gimnáziumban várt türelmetlenül minden egyes levelet, melynek lila borítékján ott lángolt vörösen a „Freie Stadt Danzig” feliratú pecsétviasz.
Günter Schultz az iskolába futott a pikkelyköves burkolatón, Bierensteinék a színházba menet a Langer Markton keresztül járó villamos sínpárjaiba botlottak, Peltzné asszony fia a Breitgasse 13. alatt a kávéházi kirakatüvegre egy vékony ecsettel aranyszínű „Caffe” feliratot pingált, pedig az üveg, csúfondárosan visszaverve a napsugarakat, gúnyt űzött a kézmozdulataiból, hisz jól tudta, amikor eljön az idő, az áttetsző üvegtábla ezernyi szilánkra törik szét, akár a törékeny jég...
Csak az apró és menekülés esetén könnyen felkapható tárgyak bírtak fölényes magabiztossággal. A borotvapamacs és a bőrtokos borotva, a timsó, a kerek szappan, a Vera márkájú fémdobozos fogpor, egy üveg Amiels kölni. A nehezen összegöngyölhető bolyhos törülközők restelkedve bújtak meg a fürdőszoba sarkában, helyüket a vászonlepedők hideg szépsége foglalta el, ezekből könnyen lehetett hosszú tépéseket szakítani a vérzés csillapításához.
A vastag gyapjúból készült zöld kabát, mely a Hundegasse 12. nagyszobájában, a szekrény aljában felejtődött négybe hajtva, ez a divatjamúlt, lefitymált nagykabát, amelynek hordása elől Annelise Leimann oly sokszor kitért, merthogy öregíti, most ébredezett rejtekhelyén, mert a megmenekülést jelentheti abban a pillanatban, amikor a kiemelt lakásajtóban portól, koromtól sötét katonaegyenruhás férfiak állnak meg. Persze egyikünk sem vetetté még oda, hogy „Annelise, ne piszmogj már, nagyon is jól jön majd egy ilyen kabát, olajfoltos, vállban kicsit széles, kissé hosszú, koszos, öreg nagykabát, amelyben annyira slamposan nézel ki, hogy tízévnyit vagy még többet öregít rajtad. Ne csüggedj, Annelise, ne piszmogj, ez a kabát megóv téged, gondoskodik rólad, te pedig - te hálátlan - inkább meggyalázva szeretnéd látni Johann Lietz teherautóján a rongykupacban, aki időről időre azért járt a Hundegasse 12-be, hogy egy marienwerderi papírgyártó cég számára gyűjtsön régi ruhákat. Még mit nem, Annelise!”
Nyugalmukat igazán csak a jó vastag aranyérmék őrizték meg, a karikagyűrűk, gyűrűk, nyakláncok, keresztek, aranydollárok, hasas ötrubelesek, lengyel ezüstzlotyik, gdański guldenek és a királylátogatások alkalmából a város által veretett érmék. Tudták, a gallér jelenti a megmenekülésüket, amelybe bevarrják őket, s hogy vattába csavarva (nehogy megcsörrenjenek, ha közel a halál pillanata), több száz kilométert átaludhatnak a kivájt sarkú cipőben. Rotke úr bambuszbotja a Jopengasse 4. ajtaja melletti fogason szundított, biztos volt abban, hogy elérkezik az a pillanat, amikor kóccal átkötött pénzes rolnikat suvasztanak belé.
A minden iránt közömbös konyhakések sivár belenyugvással zörrentek meg a tölgyfa vágódeszkákon. A hegyes végűek ismeretlen jövő elébe néztek (akinél ilyen volt, az máris közelebb állt a halálhoz), a tompa végűekre, amilyenekkel nem lehetett senkire csapást mérni, a zöldségekkel folytatott párbeszéd várt hosszú éveken át. A sublótok mélyén tompa álomba zuhanva szunnyadtak a bádogkanalak és bádogvillák, ellenkezés nélkül készen álltak megannyi fagyos nappalon és éjjelen át menetelni az egyik csizmaszárban. A konyha sarkában évekig félrelökött bádogtányérok fémesen csikorogva gúnyolódtak a Breitgasse 29. alatt, Mertenbachék mosogatójában a meisseni porcelánon, emez a kredencüveg mögül a kobalt és arany fölényes csillogásával válaszolt a sértésre.
A napsugár, mely minden reggel előbukkant a tengerből a félsziget mögött, s minden este - a fényontástól teljesen kimerülve - hanyatlott le a morénadombok mögé, Karlsberg mögé, a Székesegyház tornyai mögé, csak nap volt, nem több, bár Memlingnek azon a képén, melyen Mihály arkangyal kettéválasztotta a megváltásra és az elveszejtésre ítélteket, már izzottak a fényes fellegek. Ki is sejtette közülünk, hogy a város lassan a fényesség felé tart, a sziszegő tűz felé, az égő kátrány füstje felé, téglatörmelék felé, széjjeltört kövek morzsaléka felé, elszenesedő vásznak felé, égett selyem felé, szakadt papírok, hasadt fa felé, márványtörmelék, megolvadt réz felé. Bierensteinné asszony kezébe fogta a Városi Színházba szóló kék színházjegyet, hogy az ülőhelyének számát megnézze, Kohl úr felhúzta puha, sárga szarvasbőr kesztyűjét, és otthonából kilépve megigazította a mandzsettagombját, Günter Henecke megnézte tárcájának tartalmát, melyben a Lohengrin előadásának szépséges statisztáiról készült fényképek csillogtak, Albert Forster szolgálója kék krétaporral fényesítgette a megfeketedett ezüstedényeket, Hanemann a kristályüveges szekrény alsó polcára rakosgatott könyveket, Alfred Rotke megkönnyebbült sóhajjal égetett el váltókat a Berlin címeres öngyújtó lángja felett, Martin Retz egy rendőrségi formanyomtatványt írt alá, vasárnap pedig, három óra körül, az eső mosta homokos ösvényen a Wallman lányok, Ewa és Maria, fehér csipkés ruhában, összegöngyölt napernyőjüket lóbálva, az öböl felől érkező sós szélben meglebbent kalapjukat a fejükhöz szorítva édesanyjukkal együtt megmászták a Bischofsberg füves lejtőjét, hogy megnézzék a várost.
A város sötétbarnán terült el alant, a kitárt ablakok tükrözték a fényeket, s füstből szőtt lenge pókhálót a magas, megfeketedett téglakürtők fölött. A drezdai Lehr cég cölöpverő üzeme egy régi árok gödrének mélyén lassan szuszogott, a Magas kapu fölött egy galambraj szállt el, és ha beárnyékolt szemünket végigjárattuk a Szent Katalin-templom, a kis és nagy Rathaus tornyaitól, a zsinagóga kupolájától és a Szentháromságtemplom csipkés kontúrjától ferdén szabdalt távoli horizonton, akkor elláthattunk a köd mögött sötétlő tenger sávjáig, amely a földnyelvtől Orłowo szakadékjaiig húzódott, s akkor azt is tudtuk, hogy a város örökké állni fog. 
 


Source of the quotationStefan Chwin: Hanemann, p. 31–37.

minimap