This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Herbert, Zbigniew: List

Portre of Herbert, Zbigniew

List (Polish)


Został odkryty przypadkowo w latach dwudziestych, dokładnie w roku 1924, u lejdejskiego antykwariusza. Trzy kartki kremowego papieru o wymiarach 11,5 x 17 centymetrów, noszące ślady wilgoci, ale pismo jest dobrze zachowane, drobne, wyraźne i najzupełniej czytelne. Nieznany sprawca wkleił list do wewnętrznej strony okładki starego, bardzo popularnego niegdyś romansu Rycerz łabędzia, wydanego przez amsterdamskiego księgarza Coola w roku 1651.
Większość badaczy (Isarlo, Gillet, Clark, de Vries, Borrero, Goldschneider) wyraziła się sceptycznie o tym odkryciu, jedynie młody historyk i poeta z Utrechtu, van der Velde (nawiasem mówiąc, został w tajemniczych okolicznościach zasztyletowany niedaleko Scheveningen), bronił zaciekle i do końca autentyczności listu. Jego autorem – zdaniem młodego badacza – miał być nie kto inny, tylko Johannes Vermeer, zaś adresatem Antonie van Leeuwenhoek, przyrodnik, którego zasługi w dziedzinie udoskonalania mikroskopu są powszechnie znane. Obaj, uczony i artysta, urodzili się w tym samym roku, w tym samym dniu i całe życie spędzili w tym samym mieście.
List nie nosi śladów poprawek ani późniejszych interwencji, natomiast zawiera dwa zabawne błędy ortograficzne i parę przestawień literowych, widocznie pisany był pospiesznie: Kilka linijek skreślono, i to tak zdecydowanie i energicznie, że nigdy nie dowiemy się, jakie myśli szalone czy wstydliwe pokryła na zawsze czerń atramentu.
Charakter pisma (spiczaste litery, „v” pisane jak otwarta ósemka, dukt pióra nieco rozchwiany, jakby ktoś przyspieszał kroku i zatrzymywał się nagle) wykazuje uderzające podobieństwo, jeśli nie identyczność, z jedynym zachowanym podpisem Vermeera w rejestrze Gildii Świętego Łukasza z roku 1662. Analiza chemiczna papieru oraz inkaustu pozwala datować dokument na drugą połowę XVII wieku, wszystko więc wskazuje na to, że list mógł być pisany ręką Vermeera, ale niezbitych dowodów brak. Wiemy dobrze, iż zdarzają się przecież fałszerstwa technicznie doskonałe.
Ci wszyscy, którzy wypowiadali się przeciw autentyczności dokumentu, wysuwali argumenty liczne, lecz prawdę mówiąc, niezbyt konywające. Ostrożność naukowa, a nawet daleko posunięty sceptycyzm, są to cechy niewątpliwie chwalebne, jednak między wierszami krytycznych uwag wyczuwało się – czego nikt wyraźnie nie powiedział – że główne zastrzeżenia budzi treść listu. Gdyby, powiedzmy, Vermeer pisał do swojej teściowej Marii Tins, prosząc ją o pożyczenie 100 florenów w związku z chrzcinami syna Ignatiusa, lub, dajmy na to, proponował piekarzowi van Buytenowi jeden ze swoich obrazów pod zastaw zaciągniętego długu, nikt, sądzę, nie zgłaszałby sprzeciwów. Ale kiedy po dwu i pół wiekach Wielki Niemowa odezwał się własnym głosem, a to, co mówi, jest zarazem intymnym wyznaniem, manifestem i proroctwem – tego nie chcemy przyjąć, bowiem tkwi w nas głęboki strach przed objawieniem, niezgoda na cud. Oto list:
„Zdziwisz się zapewne, że piszę do Ciebie, a nie zaszedłem po prostu, jak to się często zdarza, do Twojej pracowni przed zapadnięciem zmroku. Myślę jednak, że nie mam odwagi, nie potrafię powiedzieć Tobie w oczy tego, co za chwilę przeczytasz.
Wolałbym nie pisać tego listu. Wahałem się długo, bo naprawdę nié chciałbym narażać naszej długiej przyjaźni na szwank. W końcu zdecydowałem się. Są przecież sprawy ważniejsze od tego, co nas łączy, ważniejsze od Leeuwenhoeka, ważniejsze od Vermeera.
Przed kilkoma dniami pokazałeś mi przez swój nowy mikroskop kroplę wody. Myślałem zawsze, że jest czysta jak szkło, a tymczasem kłębią się w niej dziwne stwory, jak w przezroczystym piekle Boscha. W czasie tej demonstracji śledziłeś badawczo i, jak mi się zdaje, z zadowoleniem moją konsternację. Było między nami milczenie. A potem powiedziałeś bardzo wolno i dobitnie: «Taka jest woda, mój drogi, taka, a nie inna». Pojąłem, co chciałeś przez to wyrazić: że my, artyści, utrwalamy pozory, życie cieni, kłamliwą powierzchnię świata, a nie mamy odwagi ani zdolności dotrzeć do istoty rzeczy. Jesteśmy, by tak rzec, rzemieślnikami pracującymi w materii złudy, gdy Ty i Tobie podobni – jesteście mistrzami prawdy.
Jak wiesz, mój ojciec miał przy placu targowym gospodę «Mechelen». Przychodził tam często taki stary marynarz, przemierzył cały świat od Brazylii i od Madagaskaru po Ocean Północny – pamiętam go dobrze – był zawsze tęgo podchmielony, ale znakomicie opowiadał i wszyscy chętnie go słuchali. Był atrakcją zakładu, niczym wielki kolorowy obraz lub egzotyczny zwierz. Jedną z jego ulubionych opowieści była historia o chińskim cesarzu Szy Huang-ti.
Otóż ów cesarz kazał otoczyć państwo grubym murem, aby odgrodzić się od tego, co inne, i spalił wszystkie księgi, aby nie słuchać napominającego głosu przeszłości. Pod karą śmierci zabronił uprawiania wszelkich sztuk. (Ich całkowita bezużyteczność ujawniła się z całą jaskrawością w obliczu tak ważnych zadań państwowych, jak budowanie twierdzy lub ścinanie głów buntowników). Tedy poeci, malarze i muzycy ukrywali się w górach i zagubionych klasztorach; wiedli życie banitów tropionych przez sforę donosicieli. Na placach płonęły stosy obrazów, wachlarzy, posągów, wzorzystych tkanin, przedmiotów zbytku lub takich, które można było uznać za ładne. Dzieci, kobiety, mężczyźni chodzili w jednakowych strojach w kolorze popiołu. Cesarz wydał nawet wojnę kwiatom; ich pola kazał zasypać kamieniami. Specjalny dekret stanowił, że o zachodzie słońca wszyscy mają przebywać w domach, szczelnie zasłaniać okna czarnymi zasłonami, bowiem sam wiesz, jakie szaleńcze obrazy potrafi malować wiatr, obłoki i światło zachodu.
Cesarz cenił tylko wiedzę i uczonych obsypywał zaszczytami i złotem. Astronomowie przynosili mu co dzień wiadomości o odkryciu prawdziwej lub urojonej gwiazdy, której służalczo nadawano imię cesarza, tak że wkrótce cały nieboskłon roił się od świetlistych punkcików Szy Huang-ti I, Szy Huang-ti II, Szy Huang-ti III i tak dalej. Matematycy trudzili się nad wynajdywaniem nowych systemów liczbowych, skomplikowanych równań, niewyobrażalnych figur geometrycznych, wiedząc dobrze, że ich prace są jałowe i nikomu nie przynoszą pożytku. Przyrodnicy obiecywali, że wyhodują drzewo, którego korona tkwi w ziemi a korzenie sięgają nieba, a także ziarno pszenicy wielkie jak pięść.
Na koniec cesarz zapragnął nieśmiertelności. Lekarze dokonywali okrutnych doświadczeń na ludziach i zwierzętach, aby zdobyć tajemnicę wiecznego serca, wiecznej wątroby, wiecznych płuc.
Ów cesarz, jak się często zdarza ludziom czynu, pragnął odmienić oblicze nieba i ziemi, aby imię jego na zawsze zapisało się w pamięci przyszłych pokoleń. Nie rozumiał, że życie zwykłego wieśniaka, szewca czy handlarzy warzyw jest znacznie bardziej godne szacunku i podziwu – on sam natomiast staje się bezkrwistą literą, symbolem pośród wielu monotonnie powtarzających się symboli szaleństwa i gwałtu.
Jak na tyle zbrodni, jak na tyle spustoszeń, jakie czynił w umysłach i duszach ludzkich, śmierć miał okrutnie banalną. Udławił się gronem winnej latorośli. Aby sprzątnąć go z powierzchni ziemi, natura nie wysiliła się ani na orkan, ani na potop.
Zapytasz zapewne, po co to wszystko opowiadam i jaki związek ma ta historia o dalekim i obcym władcy z Twoją kroplą wody. Odpowiem Tobie na pewno niezbyt jasno i składnie, w nadziei, że zrozumiesz słowa człowieka, który pełen jest złych przeczuć i niepokoju.
Otóż obawiam się, że Ty i Tobie podobni wyruszacie na niebezpieczną wyprawę, która przynieść może ludzkości nie tylko korzyści, ale także wielkie, niedające się naprawić szkody. Czy nie zauważyłeś, że im bardziej środki, narzędzia obserwacji doskonalą się, tym bardziej cele stają się odległe i nieuchwytne. Z każdym nowym odkryciem otwiera się nowa otchłań. Jesteśmy coraz bardziej samotni w tajemniczej pustce wszechświata.
Wiem, że pragniecie wyprowadzić ludzi z labiryntu zabobonu i przypadku, że chcecie im dać wiedzę pewną i jasną, jedyną – waszym zdaniem – obronę przed lękiem i niepokojem. Ale czy przyniesie ona istotnie ulgę, jeśli zastąpimy słowo Opatrzność słowem konieczność?
Zarzucisz mi zapewne, że nasza sztuka nie rozwiązuje żadnej zagadki przyrody. Naszym zadaniem nie jest rozwiązywanie zagadek, ale uświadomienie ich sobie, pochylenie głowy przed nimi, a także przygotowanie oczu na nieustający zachwyt i zdziwienie. Jeśli jednak koniecznie zależy Tobie na wynalazkach, to powiem, że jestem dumny z tego, iż udało mi się zestawić pewien szczególnie intensywny rodzaj kobaltu ze świetlistą, cytrynową żółcią, jak również zanotować refleks południowego światła, które pada przez grube szkło na szarą ścianę.
Narzędzia, jakimi posługujemy się, są istotnie prymitywne – kij z przytwierdzoną na końcu kępką szczeciny, prostokątna deska, pigmenty, oleje – i nie zmieniły się one od stuleci, podobnie jak ciało i natura ludzka. Jeśli dobrze rozumiem moje zadanie, polega ono na godzeniu człowieka z otaczającą rzeczywistością, dlatego ja i moi cechowi bracia powtarzamy nieskończoną ilość razy niebo i obłoki, portrety miast i ludzi – cały ten kramarski kosmos, bo w nim tylko czujemy się bezpieczni i szczęśliwi.
Nasze drogi rozchodzą się. Wiem, że nie zdołam Ciebie przekonać i że nie zarzucisz szlifowania soczewek ani wznoszenia swojej wieży Babel. Pozwól jednak, że i my będziemy uprawiali nasz archaiczny proceder, że będziemy mówili światu słowa pojednania, mówili o radości z odnalezionej harmonii, o wiecznym pragnieniu odwzajemnionej miłości”.


PublisherZeszyty Literackie, Warszawa
Source of the quotationMartwa natura z wędzidłem, p. 133–138.

A levél (Hungarian)


A levelet véletlenül fedezték fel a húszas években, egészen pontosan 1924-ben egy leideni antikváriusnál. Három krémszínű papírlapról van szó, méretük 11,5 x 17 centiméter; nyomot hagyott rajtuk a nedvesség, de az írás jól megmaradt, apró, tisztán kivehető és tökéletesen olvasható. Az ismeretlen tettes egy régi, egykor nagyon népszerű románc, az amszterdami Cool könyvkiadó által 1651-ben kiadott Hattyús lovag belső borítójára ragasztotta a levelet.
A kutatók többsége (Isarlo, Gillet, Clark, de Vries, Borrero, Goldschneider) kétségét fejezte ki a felfedezést illetően, egyedül van der Velde, a fiatal utrechti történész és költő (hozzáfűzném, hogy rejtélyes körülmények között, Scheveningen közelében szúrták le) védte makacsul és a végsőkig a levél eredetiségét. A levél szerzője - az ifjú tudós szerint - nem lehetett más, csakis Johannes Vermeer, címzettje pedig Antonie van Leeuwenhoek természettudós, aki a mikroszkóp tökéletesítésének köszönheti hírnevét. Mindketten - a tudós és a művész - egyazon évben és napon születtek, és egész életüket ugyanabban a városban élték le.
A levélben nincs nyoma javításnak, vagy későbbi interpolációnak, viszont tartalmaz két szórakoztató helyesírási hibát és pár betűátvetést, láthatólag sietős kézzel vetették papírra. Néhány sort kihúztak, s ezt olyan határozottsággal és energiával tették, hogy sosem tudjuk meg, milyen őrült vagy szégyenletes gondolatokat takart el örökre a tinta feketéje.
Az írás karaktere (a szálkás betűk, a „v” nyitott nyolcashoz hasonló alakja; a tollvonás helyenként meginog, mintha valaki sietős lépések után váratlanul megtorpanna) megdöbbentő hasonlóságot - ha ugyan nem azonosságot - mutat Vermeer egyetlen aláírásával, amely a Szent Lukács-céh 1662-es névsorában maradt fenn. A papír és a tinta vegyelemzése szerint a dokumentum keltezése a XVII. század második felére tehető, minden arra mutat tehát, hogy a levelet írhatta volna Vermeer, mégis hiányzik a döntő bizonyíték. Hisz tudjuk jól, hogy léteznek technikailag tökéletes hamisítványok is.
Mindazok, akik a dokumentum eredetiségét vitatták, számos, de őszintén szólva nem különösebben meggyőző érvvel hozakodtak elő. A tudományos óvatosság, sőt még a túlzásba vitt szkepticizmus is minden bizonnyal dicséretes tulajdonságok, ugyanakkor a kritikai megjegyzések sorai közt olvasva érezhető volt, hogy - bár ennek senki nem adott hangot - a legnagyobb kétséget a levél tartalma kelti. Ha mondjuk Vermeer anyósának, Maria Tinsnek írt volna levelet, melyben 100 guldent kér kölcsön Ignatius fia keresztelőjére, vagy, teszem azt, van Buyten péknek ajánlotta volna fel képei egyikét adóssága fedezeteként, talán senki sem emelt volna kifogást. Ám amikor két és fél évszázad múltával a Nagy Hallgatag egyszerre csak megszólal, és amit mond, az mindjárt intim vallomás, manifesztum és jóslat - ezt nem akarjuk elfogadni, mert mindannyian félünk a kinyilatkoztatásoktól és a csodáktól.
Ez hát a levél:

„Nyilván csodálkozol, hogy írok Neked, és nem megyek át - mint oly gyakran szoktam - még napszállta előtt a műhelyedbe. Azt hiszem mégis, hogy nem merem, nem tudom szemedbe mondani azt, amit majd mindjárt olvashatsz.
Jobban szerettem volna nem megírni ezt a levelet. Sokáig tépelődtem, hisz valóban nem áll szándékomban veszélybe sodorni régi barátságunkat. Végül mégis rászántam magam. Mert vannak fontosabb dolgok annál, ami minket összeköt, fontosabbak Leeuwenhoeknél, fontosabbak Vermeernél.
Néhány nappal ezelőtt új mikroszkópodon keresztül egy csepp vizet mutattál nekem. Mindig azt hittem, a víz tiszta, mint az üveg, de olyan fura szörnyek gomolyogtak benne, mint Bosch áttetsző poklában. A bemutató alatt kíváncsian, és azt hiszem, elégedetten figyelted megdöbbenésemet. Hallgattunk. Aztán nagyon lassan és nyomatékosan ezt mondtad: ’Ilyen a víz, barátom, ilyen, és nem más’.
Megértettem, mit akarsz ezzel mondani: mi művészek a látszatot örökítjük meg, az árnyak életét, a világ hazug felszínét, nincs merszünk és tehetségünk ahhoz, hogy eljussunk a dolgok lényegéhez. Úgy is mondhatnám, hogy mi az ámítás anyagával munkálkodó iparosok lennénk, miközben Te és a Hozzád hasonlók az igazság mesterei vagytok.
Mint jól tudod, apámnak volt egy vendéglője a vásártérnél, a ’Mechelen’. Gyakran járt oda egy öreg tengerész, aki az egész világot bejárta Brazíliától és Madagaszkártól az Északi-tengerig. Jól emlékszem rá, mindig ittas volt, de gyönyörűen mesélt, mindenki szívesen hallgatta. Ő volt a hely attrakciója, mint egy nagy, színes kép vagy egzotikus állat. Egyik kedvenc története Si Huang-ti kínai császárról szólt.
Egyszer régen a császár megparancsolta, hogy vastag fallal vegyék körül az országot, hogy elzárkózzanak attól, ami idegen, és elégetett minden könyvet, hogy az emberek ne hallják meg a múlt szavait. Halálbüntetés terhe mellett megtiltott mindenféle művészeti tevékenységet. (Ezek tökéletes haszontalansága szembetűnő volt az olyan fontos állami feladatokhoz képest, mint az erődépítés vagy a lázadók lefejezése). Ekkor a költők, a festők és a zenészek a hegyekben és a kolostorokban húzták meg magukat, a remeték életét élték besúgók falkájával a sarkukban. A tereken festmények, legyezők, szobrok, mintás szőnyegek, hivalkodó vagy szépnek mondható tárgyak máglyái lobogtak. A gyerekek, nők és férfiak egyforma, hamuszínű öltözetet viseltek. A császár még a virágok ellen is háborút hirdetett: kővel szóratta be a virágos mezőket. Különleges rendelete értelmében napnyugtakor már mindenki otthon volt, fekete függönnyel tökéletesen elsötétítette az ablakot - hisz magad is tudod, milyen őrületes képeket tud festeni a szél, a felhők és a naplemente pírja.
A császár csakis a tudományt tartotta nagyra, kitüntetésekkel és arannyal halmozta el a tudósokat. A csillagászok nap mint nap újabb - valódi vagy kitalált - csillag felfedezéséről hoztak hírt, amelyeknek szolgaian a császár nevét adták, úgyhogy hamarosan az egész égbolt hemzsegett a Si Huang-ti I., Si Huang-ti II., Si Huang-ti III. és hasonló nevű fénylő pontocskáktól. A matematikusok azon fáradoztak, hogy új számolási rendszereket találjanak ki, bonyolult egyenleteket, elképzelhetetlen mértani formákat, tudván tudva, hogy munkájuk hiábavaló, és senki nem veheti hasznát. A természettudósok olyan fa kikísérletezését ígérték, amely koronájával fordul a földbe, gyökere pedig az égbe nyúlik, a búza öklömnyi szemeket hoz.
Végül a császár már a halhatatlanságra vágyott. Az orvosok kegyetlen kísérleteket végeztek embereken és állatokon, hogy felfedezzék az örökké élő szív, máj és tüdő titkát.
Ugyanez a császár - ahogy az már a tettek embereivel gyakran megesik - át akarta alakítani az ég és a föld képét, hogy neve mindörökre bevésődjék az utódok emlékezetébe. Nem értette meg, hogy az egyszerű paraszt, csizmadia vagy zöldségkereskedő élete is sokkal tiszteletre és csodálatra méltóbb az övénél - belőle csak egy sápadt betű, jel lesz a monoton ismétlődő őrület és erőszak szimbólumai között.
Ahhoz képest, hogy mennyit gyilkolt, pusztított az emberek fejében és lelkében, szörnyen banális volt a halála. Egy szőlőfürt bogyójától fulladt meg. Hogy lesöpörje a föld színéről, a természet nem erőltette meg magát sem orkánnal, sem vízözönnel.
Most biztos azt kérdezed, miért mesélem el mindezt, mi köze egy távoli és idegen uralkodónak a Te vízcseppedhez. Nyilván nem elég világosan és összeszedetten válaszolok Neked, de remélem, megérted egy férfi szavát, aki telve van rossz előérzetekkel és nyugtalansággal.
Nos hát attól tartok, hogy Te és a Hozzád hasonlók veszélyes vállalkozásba kezdtek, ami esetleg nemcsak hasznot hajt az emberiségnek, hanem hatalmas és helyrehozhatatlan károkat is okoz. Nem vetted még észre, hogy minél tökéletesebbek a kutatás műszerei és eszközei, annál távolibbá és elérhetetlenebbé válnak a céljai? Minden felfedezéssel újabb szakadék nyílik előttünk. Egyre magányosabbak vagyunk a világmindenség titokzatos pusztaságában.
Tudom, hogy ki szeretnétek vezetni az embereket a babona és a véletlenek útvesztőjéből, hogy biztos, világos tudást akartok adni nekik, az egyetlent, amely szerintetek megvéd a félelemtől és a szorongástól. De vajon a tudomány valóban megnyugvást hoz akkor is, ha a szükségszerűséggel helyettesítjük be a Gondviselés szót?
Bizonyára szememre veted, hogy művészetünk nem oldja meg a természet egyetlen talányát sem. A mi feladatunk nem a rejtvények megoldása, hanem hogy tudatosítsuk ezeket magunkban, fejet hajtsunk előttük, és felkészítsük a szemünket a szüntelen elragadtatásra és csodálkozásra. És ha már annyira fontosak Neked a találmányok, akkor elmondom, milyen büszke vagyok arra, hogy sikerült összehoznom a kobalt egy különösen intenzív fajtáját a ragyogó citromsárgával, és megörökítettem a vastag üvegen át a szürke falra vetődő délutáni fény reflexét.
Eszközeink tényleg primitívek: bot, a végére erősített sörtebokorral, derékszögű léc, színezőanyagok, olajak - ezek az évszázadok során mit sem változtak, ahogy az emberi test és természet sem. Ha jól értem feladatomat, az emberrel el kell fogadtatnom a környező valóságot; így hát céhbeli testvéreimmel együtt ezért ismételgetjük végtelen számban az eget a felhőkkel, városképeket és emberek arcképeit - ezt az egész szatócsvilágot -, hisz csakis ebben érezzük magunkat biztonságban, itt lehetünk boldogok.
Elválnak útjaink. Tudom, hogy nem tudlak meggyőzni, és nem hagysz fel a lencsék csiszolásával, építed Bábel-tornyodat. De engedd meg, hogy mi is folytassuk ősrégi mesterségünket és hirdessük a megbékélést a világnak, beszéljünk az örömről és a megtalált harmóniáról, a viszonzott szerelem iránti örök vágyról”.



PublisherOrpheusz, Budapest
Source of the quotationZbigniew Herbert: Csendélet zablával, p. 142–146.

minimap