Szymborska, Wisława: Recenzió egy meg nem írott versről (Recenzja z nienapisanego wiersza in Hungarian)

W pierwszych słowach utworu
autorka stwierdza, ze Ziemia jest mała, 
niebo natomiast duże do przesady,
a gwiazd, cytuję: "więcej w nim niż trzeba."

W opisie nieba czuć pewną bezradność,
autorka gubi się w strasznym przestworze,
uderza ją martwota wielu planet
i wkrótce w jej umyśle (dodajmy: nieścisłym) 
zaczyna rodzić się pytanie,
czy aby jednak nie jesteśmy sami
pod slońcem, pod wszystkimi na świecie słońcami?

Na przekór rachunkowi prawdopodobieństwa! 
I powszechnemu dzisiaj przekonaniu! 
Wbrew niezbitym dowodom, które lada dzień 
mogą wpaść w ludzkie ręce! Ach, poezja.

Tymczasem nasza wieszczka powraca na Ziemię, 
planetę, która może "toczy się bez świadków," 
jedynś "science fiction, na jaką stać kosmos." 
Rozpacz Pascala (1623-1662, przyp. nasz) 
wydaje się autorce nie mieć konkurencji
na żadnej Andromedzie ani Kasjopei. 
Wyłączność wyolbrzymia i zobowiązuje, 
wyłania sie więc problem jak żyć et caetera, 
albowiem "pustka tego za nas nie rozstrzygnie." 
"Mój Boże woła czlowiek do Samego Siebie, 
ulituj się nade mną, oświeć mnie" ...

Autorkę gnębi myśl o życiu trwonionym tak lekko, 
jakby go było w zapasie bez dna.
O wojnach, które - jej przekornym zdaniem -
przegrywane są zawsze po obydwu stronach. 
O "państwieniu się" (sic!) ludzi nad ludmi. 
Przez utwór prześwituje intencja moralna. 
Pod mniej naiwnym piórem rozbłysłaby może.

Niestety, cóz. Ta z gruntu ryzykowna teza 
(czy aby jednak nie jestemy sami
pod słońcem, pod wszystkimi świecie słońcami) 
i rozwinięcie jej w niefrasobliwym stylu 
(mieszanina wzniosłości z mową pospolitą) 
sprawiają, że któż temu wiarę da?
Z pewnością nikt. No właśnie.

A mű első szavaiban
a szerzőnő megállapítja, hogy kicsi a Föld,
az ég viszont a túlzásig hatalmas,
csillag pedig, idézem: „több van, mint kellene".
 
Az ég leírásában némi tanácstalanság érezhető,
a szerzőnő elvész a szörnyű határtalanságban,
megindítja, hogy sok a halott bolygó
és (kevéssé egzakt) elméjében hamarosan
elkezd megszületni a kérdés,
hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt?
 
A valószínűségszámítások ellenére!
És a ma elterjedt vélemény ellenére!
A cáfolhatatlan bizonyítékok dacára, amelyek
bármely nap a kezünkbe kerülhetnek! Ó, a költészet.
 
Látnoknőnk közben visszatér a Földre,
a bolygóra, mely tán „tanúk nélkül forog",
s az egyetlen „science fiction, melyre a kozmosz képes",
Pascal kétségbeesése (1623-1662, a mi jegyzetünk)
szerzőnőnk szerint vetélytárs nélküli
minden Andromédán és Cassiopeián.
A kizárólagosság naggyá tesz s kötelez,
felmerül tehát a kérdés, hogy éljünk et caetera,
mivelhogy „az űr ezt nem oldja meg helyettünk".
„Istenem, kiált az ember Önmagához,
könyörülj rajtam, világosíts meg"...

A szerzőnőt aggasztja, hogy az életet úgy tékozoljuk,
mintha kimeríthetetlen készletünk volna belőle.
A háborúk, melyeket -  szerény véleménye szerint —
mindig mind a két ellenfél elveszít.
Embernek ember fölötti „uraskodása" (sic!)
A művön átdereng a morális célzat.
Kevésbé naiv toll alatt, meglehet, felragyogna.

Mit tehetünk. Az eleve kockázatos tétel
(hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt)
és kifejtése keresetlen modorban
(fennkölt és köznapi szavakat váltogatva)
oda vezet, hogy nem hisz benne senki?
Senki, az biztos. És éppen ez az.