Bandeira, Manuel: A száműzetés dala (Canção do exilio in Hungarian)

Oh! Mon pays sera mes amoirs toujours*.

(Chateaubriand)

Eu nasci além dos mares:

Os meus lares,

Meus amores ficam ki!

- Onde canta nos retiros

Seus suspiros,

Suspiros o sabia!

Oh! que céu, que terra aquela,

Rica e bela

Como o céu de claro anil!

Que seiva, que luz, que galas,

Não exalas,

Não exalas, meu Brasil!

Oh! que saudades tamanhas

Das montanhas,

Daqueles campos natais!

Daquele céu de safira

Que se mira,

Que se mira nos cristais!

Não amo a terra do exílio,

Sou born filho,

Quero a pátria, o meu país,

Quero a terra das mangueiras

E as palmeiras

E as palmeiras tão gentis!

Como a ave dos palmares

Pelos ares

Fugindo do caçador;

Eu vivo longe do ninho;

Sem carinho,

Sem carinho e sem amor!

Debalde eu olho e procuro ...

Tudo escuro

Só vejo em roda de mim!

Falta a luz do lar paterno

Doce e temo,

Doce e terno para mim.

Distante do solo amado

- Desterrado -

A vida nao é feliz.

Nessa eterna primavera

Quem me dera,

Quem me dera o meu país!

*Oh! meu pais sera meus amores / Sempre! Esta frase aparece na romança cantada por Lauterc, uma das personagens de Les aventures du dernier Abencerage (cf. Casimiro de Abreu. Rio de Janeiro: Agir, 1961. Coleçao Nossos Clássicos).

Oh! Mon pays sera mes amoirs toujours.

(Chateaubriand)

Túl a tengeren születtem,

Számos szerelmem,

Háztájam, minden ott való!

Hol magányosan dalolgat

            Epedve sóhajt,

Sóhajt az énekes rigó!

Ó! Micsoda ég és föld az,

            Ékekben gazdag,

Akár azúros fenti Kék!

Őserő, fény, pompa, permet,

            Zöldellő lelked

Ki ne leheld Brazilvidék!

Ó! Ahány emléket hordok:

  Hatalmas ormot,

Ifjonckorom mezősorát!

Tiszta ég forog zafírban,

            Kristály-alakban

Csillan, igézi önmagát!

Rabságom földje nem ragyog;

            Gyermeke vagyok

Hű hazámnak, szülőföldnek -

Látom a mangófák honát:

            Ott a pálmafák,

Pálmafák egymásra dőlnek!

Mint pálmaág szökő madár,

            Kit dús légen át

Szilaj vihar s vadász terel;

Fészektől messze élek én,

            Tünde érzemény,

Lágy szívremény, nem érlek el!

Fölös fürkész tekintetem...

Mint sötét terem

Az éj homálya vesz körül!

Nem óv az otthon fényköre,

            Mézédes öle,

Öle hiányzik szünt’lenül!

Hőn kívánt honom kiáltván

            - Száműzve árván -

Az élet itt csak tört sirám.

Egyetlen örök tavaszra

            Ki adja vissza,

Ki adja vissza szép hazám!