Berto, Al: Bisédimo

perseguem-te os cães de ninguém e
por trás da tua cabeça rebenta a luz
que lhes devora a reles pelagem – com um dardo
abre a ferida do ouro que carregas à cintura
 
tudo se mantém obscuro na orla das dunas
as mulheres crescem por dentro das miragens
mostram os seios
descem às fontes turvas do oásis
dormem
envoltas na poeira e na baba dos dromedários
 
durante a noite um chacal ronda o limite
das imagens – uiva por dentro da pele
deixando pegadas na chamejante madrugada
 
levanta os olhos e a voz – abre a boca
solta a praga de gafanhotos acidulados pela geada
dos verdes dos azuis das antracites e sorri
ao fechares o pequeno livro da abissínia
quem anunciará aos vindouros destas paragens
o esplendor do lume por cima da floresta de bisédimo?

kóbor kutyák üldöznek
a fejed fölött kirobban a fény
felfalja hitvány szőrük – egy lándzsával
nyisd fel az aranyheget amit oldaladon viselsz

minden sötét a dűnék peremén
nők születnek a délibáb közepén
meztelen mellük mutatják
az oázisba tartanak
porba és tevenyálba takarózva
alszanak

éjjel egy sakál járja körbe a képek szegélyét – nyüszít
a bőr alatt
lábnyomokat hagy a felizzó hajnalban

emeld fel szemed és hangod – nyisd ki
szád
ereszd ki a savanykás sáskahadat
az antracitok zöldjének és kékjének
zúzmaráján keresztül
mosolyogj
ahogy becsukod az abesszín könyvet

ki jelenti be az eljövendő tájnak
a fény csillogását a bisédimói erdő felett