This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Castelo Branco, Camilo: Amor de perdiçăo

Portre of Castelo Branco, Camilo

Amor de perdiçăo (Portuguese)

Mariana, a filha de João da Cruz, quando viu seu pai pensar a chaga do braço de Simão, perdeu os sentidos. O ferrador riu estrondosamente da fraqueza da moça e o académico achou estranha sensibilidade em mulher afeita a curar as feridas com que seu pai vinha laureado de todas as, feiras e romarias.
- Não há ainda um ano que me fizeram três buracos na cabeça quando eu fui à Senhora dos Remédios, a Lamego, e foi ela que me tosquiou e rapou o casco à navalha - disse o ferrador. - Pelo que vejo, o sangue do fidalgo deu volta ao estômago da rapariga! ... Estamos então bem aviados! Eu tenho cá a minha vida, e queria que ela fosse a enfermeira do meu doente ... És, ou não és, rapariga? - disse ele à filha, quando ela abriu os olhos, com semblante de envergonhada da sua fraqueza.
- Serei com muito gosto, se o pai quiser.
- Pois, então, moça, se hás-de ir costurar para a varanda, vem aqui para a beira do Sr. Simão. Dá-lhe caldos a miúdo e trata-lhe da ferida; vinagre e mais vinagre, quando ela estiver assim a modo de roxa. Conversa com ele, não o deixes estar a malucar, nem escrever muito, que não é bom quando se está fraco do miolo. E Vossa Senhoria não tenha aquelas de cerimónia, nem me diga à Mariana - a menina isto, a menina aquilo. É - rapariga, dá cá um caldo; rapariga, lava-me o braço, dá cá as compressas - e nada de políticas. Ela está aqui como sua criada, porque eu já lhe disse que, se não fosse o pai de Vossa Senhoria, já ela há muito tempo que andava por aí às esmolas, ou pior ainda. É verdade que eu podia deixar-lhe uns benzinhos ganhos ali a suar na bigorna há dez anos, afora uns quatrocentos mil réis que herdei de minha mãe, que Deus haja; mas vossa senhoria bem sabe que, se eu fosse à forca ou pela barra fora, vinha a justiça e tornava conta de tudo para as custas.
- Se vossemecê tem uma casinha sofrível - atalhou Simão -, pode, querendo, casar a sua filha numa boa casa de lavoura.
- Assim ela quisesse. Maridos não lhe faltam; até o alferes da casa da Igreja a queria, se eu lhe fizesse doação de tudo, que pouco é, mas ainda vale quatro mil cruzados bons; o caso é que a moça não tem querido casar, e eu, a falar verdade, sou só e mais ela, e também não tenho grande vontade de ficar sem esta companhia, para quem trabalho como mouro. Se não fosse ela, fidalgo, muita asneiras tinha eu feito! Quando vou às feiras ou romarias, se a levo comigo, não bato, nem apanho; indo sozinho, é desordem certa. A rapariga já conhece quando a pinga me sobe ao capacete do alambique; puxa-me pela jaqueta, e por bons modos põe-me fora do arraial. Se alguém me chama para beber mais um quartilho, ela não me deixa ir, e eu acho graça à obediência com que me deixo guiar pela moça, que me pede que não vá por alma da mãe. Eu cá, em ela me pedindo por alma da minha santa mulher, já não sei de que freguesia sou.
Mariana ouvia o pai escondendo meio rosto no seu alvíssimo avental de linho. Simão estava-se gozando na simpleza daquele quadro, rústico, mas sublime de naturalidade.
João Cruz foi chamado para ferrar um cavalo e despediu-se nestes termos:
- Tenho dito, rapariga; aqui te entrego o nosso doente; trata-o como quem é e como se fosse teu irmão ou marido.
O rosto de Mariana acerejou-se quando aquela última palavra saiu, natural como todas, da boca de seu pai.
A moça ficou encostada ao batente da alcova de Simão.
- Não foi nada boa esta praga que lhe caiu em casa, Mariana! - disse o académico. -Fazerem-na enfermeira dum doente e privarem-na talvez de ir costurar na sua varanda, e conversar com as pessoas que passam ...
- Que se me dá a mim disso? - respondeu ela, sacudindo o avental e baixando o cós ao lugar da cintura com infantil graça.
- Sente-se, Mariana; seu pai disse-lhe que se sentasse... Vá buscar a sua costura, e dê-me dali uma folha de papel e um lápis que está na carteira.
- Mas o pai também me disse que o não deixasse escrever - respondeu ela, sorrindo.
- Pouco, não faz mal. Eu escrevo apenas algumas linhas.
- Veja lá o que faz... - tornou ela, dando-lhe o papel e o lápis. - Olhe se alguma carta se perde e se descobre tudo ...
- Tudo o quê, Mariana? Pois sabe alguma coisa!?
- Era preciso que eu fosse muito tola ... Eu não lhe disse que já sabia da sua amizade a uma menina fidalga da cidade?
- Disse. Mas que tem isso?
- Aconteceu o que eu receava. Vossa Senhoria está aí ferido, e toda a gente fala nuns homens que apareceram mortos.
- Que tenho eu com os homens que apareceram mortos?
- Para que está a fingir-se de novas?! Pois eu não sei que esses homens eram criados do primo da tal senhora? Parece que Vossa Senhoria desconfia de mim e está a querer guardar um segredo que eu tomara que ninguém soubesse, para que meu pai e o Sr. Simão não tenham alguns trabalhos maiores ...
- Tem razão, Mariana; eu não devia esconder de si o mau encontro que tivemos.
- E Deus queira que seja o último! ... Tanto tenho pedido ao Senhor dos Passos que lhe dê remédio a essa paixão! ... O pior futuro eu que ainda está por passar ...
- Não, menina, isto acaba assim: eu vou para Coimbra logo que esteja bom e a menina da cïdade fica em sua casa.
- Se assim for, já prometi dois arráteis de cera ao Senhor dos Passos; mas não me diz o coração que Vossa Senhoria faça o que diz...
- Muito agradecido lhe estou pelo bem que me deseja - disse Simão, comovido. - Não sei o que lhe fiz para lhe merecer a sua amizade.
- Basta ver o que o seu paizinho fez pelo meu - disse ela, limpando as lágrimas. - O que seria de mim se ele me faltasse e se fosse à forca, como toda a gente dizia! ... Eu era ainda muito nova quando ele estava na enxovia. Teria treze anos; mas estava resolvida a atirar-me ao poço se ele fosse condenado à morte. Se o degredassem, então ia com ele; ia morrer onde ele fosse morrer. Não há dia nenhum que eu não peça a Deus que dê a seu pai tantos prazeres como estrelas tem o céu. Fui de propósito à cidade para beijar os pés à sua mãezinha, e vi suas manas, e uma, que era a mais nova, deu-me uma saia de lapim, que eu ainda ali tenho guardada como uma relíquia. Depois, cada vez que ia à feira, dava uma grande volta para ver se acertava de encontrar a Sr.a D. Ritinha à janela; e muitas vezes vi o Sr. Simão. E talvez não saiba que eu estava a beber na fonte quando Vossa Senhoria, há dois para três anos, deu muita pancada nos criados, que era mesmo um rebuliço que parecia o fim do mundo. Eu vim contar ao pai, e ele até caiu ao chão a dar risadas como um doido ... Depois nunca mais o vi senão quando Vossa Senhoria entrou com o tio de Coimbra; mas já sabia que vinha para esta desgraça, porque tinha tido um sonho, em que via muito sangue, e eu estava a chorar porque via uma pessoa muito minha amiga a cair numa cova muito funda ...
- Isso são sonhos, Mariana! ...
- São sonhos, são; mas eu nunca sonhei nada que não acontecesse. Quando meu pai matou o almocreve, tinha eu sonhado que o via a dar um tiro noutro homem; antes de minha mãe morrer, acordei eu a chorar por ela, e mais ainda viveu dois meses... A gente da cidade ri-se dos sonhos, mas Deus sabe o que isto é... Aí vem meu pai ... Senhor dos Passos! Não vá ser uma má nova! ...
João da Cruz entrou com uma carta que recebera da pobre do costume. Enquanto Simão leu a carta escrita do convento, Mariana fitou os seus grandes olhos azuis no rosto do académico, e a cada contracção da fronte dele angustiava-se-lhe a ela o coração. Não teve mão da sua ânsia e perguntou:
- É notícia má?
- Tu és muito atrevida, rapariga! - disse João da Cruz.
- Não é, não - atalhou o estudante. - Não é má notícia, Mariana. Sr. João, deixe-me ter na sua filha uma amiga, que os desgraçados é que sabem avaliar os amigos.
- Isso é verdade; mas eu não me atrevia a perguntar o que a carta diz.
- Nem eu perguntei, meu pai; foi porque me pareceu que o Sr. Simão estava aflito quando lia.
- E não se enganou - tornou o doente, voltando-se para o ferrador. - O pai arrastou Teresa ao convento.
- Sempre é patife duma vez! - disse o ferrador, fazendo com os braços instintivamente um movimento de quem aperta entre as mãos um pescoço.
Neste lance, um observador perspicaz veria luzir nos olhos de Mariana um clarão de inocente alegria.
Simão sentou-se e escreveu sobre uma cadeira que Mariana espontaneamente lhe chegou, dizendo:
- Enquanto escreve, vou olhar pelo caldinho, que está a ferver.

É necessário arrancar-te daí [dizia a carta de Simão]. Esse convento há-de ter uma evasiva. Procura-a, e diz-me a noite e a hora em que devo esperar-te. Se não puderes fugir, essas portas hão-de abrir-se diante da minha cólera. Se daí te mandarem para outro convento mais longe, avisa-me, que eu irei, sozinho ou acompanhado, roubar-te ao caminho. É indispensável que te refaças de ânimo para te não assustarem os arrojos da minha paixão. És minha! Não sei de que me serve a vida, se a não sacrificar a salvar-te. Creio em ti, Teresa, creio. Ser-me-ás fiel na vida e na morte. Não sofras com paciência; luta com heroísmo. A submissão é uma ignomína quando o poder paternal é uma afronta. Escreve-me a toda a hora que possas. Eu estou quase bom. Diz-me uma palavra, chama-me, e eu sentirei que a perda do sangue não diminui as forças do coração.



PublisherPublicações Europa-América, Lda
Source of the quotationColecçăo "Livros de Bolso Europa-América" no 252, Lisboa, sd., p. 78-83.

Végzetes szerelem (Hungarian)

João da Cruz lánya, Mariana elájult, amikor apja nekilátott, hogy ellássa a Simão karján esett sebet. A kovács hangosan nevetett a lány gyöngeségén, a diák pedig különösnek találta ezt az érzékenységet, amikor Mariana annyi sebesülésből gyógyította már ki apját, amikkel a kovács minden vásárban és búcsún kitüntette magát.
- Nincs még egy esztendeje, hogy Nagyboldogasszony napján három lyukat vertek fejembe Lamego-ban, és akkor is ő nyírt meg és borotválta le a kobakomat késsel - mondta a kovács. - De ahogy elnézem, uraságod vérétől felfordult a leány gyomra!... Nem mondom, szép! Nekem van dolgom bőven, és azt szerettem volna, hogy ő legyen a kedves betegünk ápolója… Most akkor leszel az vagy sem, kislány? - kérdezte azután, hogy Mariana kinyitotta a szemét, és erősen szégyenkezett gyengesége miatt.
- Örömmel vállalom, ha apám úgy kívánja.
- Nos akkor, leányom, ezentúl ne a verandára ülj ki varrogatni, hanem maradj itt Simão úr mellett. Etess vele jó sok húslevest, és lásd el a sebét; ecetet rá és még ecetet, amíg olyan jó vad, vörös színe nem lesz. Tartsd szóval, és ne hagyd, hogy bolondságokon törje a fejét, vagy hogy túl sokat írjon, mert az igen ártalmas, ha legyengül az ember agyveleje. Uraságod pedig ne csináljon gondot magának semmiből, főleg ne mondja azt Mariana-nak, hogy „kisasszony így meg kisasszony úgy”. Csak ennyit mondjon - „adj egy kis levest, te lány, mosd le a karomat, ide azzal a borogatással” -, hagyja az udvariaskodást. Meglássa, úgy viselkedik majd, mintha a szolgálója lenne, mert megmondtam neki, hogy ha nem lett volna az uraságod édesapja, akkor már régóta kéregetne valahol, vagy még rosszabbat csinálna. Az igaz, hogy hagyhattam volna rá némi áldást, amit az üllő mellett verejtékezve nyertem tíz esztendőn át az anyámtól, Isten nyugosztalja, örökölt négyszáz mil réisen felül, de mint uraságod is tudja jól, hogy ha akasztófára vagy száműzetésbe küldtek volna, akkor jött volna a törvény, hogy mindent lefoglaljon a költségek fejében.
- Itt van magának ez a takaros háza - szólt közbe Simão -, ha akarja, bármikor hozzáadhatja a lányát egy tehetősebb földműveshez.
- Már ha ő is akarná. Kérőből volna elég: az Igreja házból való zászlós úr is elvette volna, akár minden hozomány nélkül, pedig van egy kevés, ami megér vagy négyezer jó cruzado-t; csak úgy áll a helyzet, hogy a lány nem akart férjhez menni, és hát az igazat megvallva, egyedül vagyok vele, és nekem sem fűlik rá a fogam, hogy itt maradjak a társasága nélkül, miután annyit dolgoztam érte, mint egy mór rabszolga. Ha ő nem lett volna, úrfi, akkor én rengeteg esztelenséget elkövetek! Ha ott van velem a vásárban vagy a búcsúban, akkor nem jár el a kezem, nem kötekedem, ha viszont magam megyek, akkor a feje tetejére állítok mindent. A lány rögtön észreveszi, ha kicsordulni készül a pohár; megrángatja a mellényemet, és szépszerivel kivisz a vigasságból. Ha valaki meghív, hogy igyak meg vele még egy pálinkát, ő nem engedi, én meg szívesen engedelmeskedem neki, hagyom hogy ő irányítson, amikor anyja lelkére kéri, hogy maradjak. A magam részéről pedig úgy vagyok, hogy amikor ő az én szent feleségem lelki üdvösségére könyörög, olyan gyönge leszek, mint a bárány.
Mariana úgy hallgatta végig apját, hogy arcát közben hófehér vászonkötényébe rejtette. Simão élvezte ezt a rusztikus, de természetességénél fogva magasztos képet.
João da Cruzt hívták, hogy patkoljon meg egy lovat, ezért ezekkel a szavakkal búcsúzott:
- Megmondtam, lányom, rád bízom a beteget, de aztán illőképpen bánj vele, mintha csak a fivéred vagy a férjed volna.
Az utolsó szó hallatán Mariana arca cseresznyeszínűre váltott, pedig apja szájából csakoly természetesen hangzott, mint a többi.
A lány az ajtófélfát támasztva ott maradt Simão szobájában.
- Sehogy sem jó, Mariam, hogy ekkora nyűg szakadt velem erre a házra - mondta a diák. - Ide lett állítva egy beteg mellé ápolónak, ahelyett hogy végezné a dolgát a verandán vagy szóval tartatná az erre járó embereket…
- Nincs énnekem dolgom velük - felelte, miközben gyermeki elfogódottsággal a kötényét rángatta és a szalagot igazgatta a derekán.
- Üljön le, Mariana; az apja is meghagyta, hogy itt üljön mellettem... Hozza a varrnivalóját, nekem pedig adjon ide egy darab papirost és irónt, onnan a táskámból.
- Csakhogy apám meghagyta, hogy ne engedjem írni - mosolygott Mariana.
- Egy kevés még nem árt. Csak néhány kurta sort írok.
- Azért ügyeljen rá, hogy mi lesz az… - folytatta a lány, miközben odaadta a papírt és az irónt. - Képzelje, ha valamelyik levél rossz kezekbe kerül és kitudódik minden...
- Mi minden, Mariam? Ezek szerint tud valamit?!...
- Igen ostobának kellene lennem ahhoz, hogy ne tudjak. Nem megmondtam már, hogy tudok a szerelméről, arról a városi nemes kisasszonyról?
- Megmondta. De ez hogy jön most ide?
- Az történt, amitől tartattam. Uraságod itt fekszik sebesülten, miközben mindenki azokról az emberekről beszél, akiket holtan találtak.
- És nekem mi közöm van azokhoz a halott emberekhez?
- Miért színlel már megint?! Nem tudom talán, hogy azok az emberek ama bizonyos kisasszony unokabátyjának a szolgái voltak? Úgy látszik, hogy uraságod nem bízik meg bennem, és magának akarja megtartani a titkot, amelyet magam is féltve őrzök, nehogy megtudja valaki, és még nagyobb baj szakadjon apám és Simão úr nyakába...
- Igaza van, Mariam; nem kellett volna eltitkolnom azt a szerencsétlen találkozást, amelyben részünk volt.
- Adná Isten, hogy ez legyen az utolsó!... Pedig mennyit rimánkodtam Krisztus urunkhoz, hogy gyógyítsa ki ebből a szenvedélyéből!... A legrosszabb azonban, úgy érzem, még hátravan...
Nem, kisasszony, ezzel már vége: amint felépülök, visszamegyek Coimbra-ba, a városi kisasszony pedig ott marad a házában.
- Ha így lesz, akkor meggyújtom azt a két tucat gyertyát Krisztus urunknak, ahogy megígértem neki; de a szívem nem azt súgja, hogy uraságod meg is fogja tudni cselekedni, amit most mond...
- Nagyon hálás vagyok a jóakaratáért - mondta Simão megindultan. - Nem tudom, mivel érdemeltem ki a barátságát. Elég, ha azt nézi, amit az ön édesapja tett az enyémért - mondta Mariana a könnyeit törülgetve. - Ugyan mi lett volna velem, ha ő az akasztófára megy, ahogy mindenki mondogatta!... Nagyon fiatalka voltam, amikor tömlöcbe került. Tizenhárom éves csupán; de megfogadtam, hogy a kútba ugrom, ha őt halálra ítélik. Ha száműzetésbe küldik, akkor mentem volna vele, hogy ott haljak meg én is, ahol utoléri őt a végzet. Nap mint nap kérem Istent, hogy adjon az apjának annyi örömöt, ahány csillag csak van az égen. Elmentem a városba is azért, hogy megcsókoljam az édesanyja lábát, láttam uraságod nővéreit is, és a legkisebb megajándékozott egy szoknyával, amit ma is úgy őrzök, mint egy ereklyét. Azután pedig, akárhányszor elmentem a vásárba, mindig tettem egy kitérőt, hogy hátha megpillantom Ritinha kisasszonyt az ablakában; uraságodat is láttam többször. És nem hiszem, hogy tudja, de két vagy három évvel ezelőtt, éppen inni mentem a kútra, amikor uraságod csépelte a szolgákat, és akkora ribillió volt, hogy szinte a tetejére állta világ. Az egészet elmeséltem az apámnak, ő meg mint aki eszét vesztette, a földön fetrengett a nevetéstől... Azután többé már nem láttam önt, csak amikor eljött ide a bácsikámmal Coimbra-ból; de akkor tudtam már, hogy a vesztére jött, mert előtte volt egy álmom, amelyben rengeteg vér folyt, és én sírtam is, mert azt láttam, hogy egy nagyon jó barátom mély gödörbe esik.
- Ezek csak álmok, Mariana!...
- Álmoknak álmok; csakhogy én még nem álmodtam olyat, ami ne vált volna valóra. Mielőtt apám megölte az öszvérhajcsárt, azt álmodtam, hogy lelő egy másik embert; mielőtt anyám meghalt, arra riadtam fel, hogy siratom őt, és utána már csak két hónapot élt... A városi népek csak nevetnek az álmokon, de csak Isten a megmondhatója, hogy valójában mit jelentenek... Ott jön az apám... Jézus Máriám! Csak nem valami rossz hírt hoz már megint!...
João da Cruz levelet hozott a kezében, amelyet a már megismert koldusasszonytól vett át. Mialatt Simão a kolostorból küldött levelet olvasta, Mariana elnézte a diák arcát nagy kék szemével, és belesajdult a szíve, valahányszor a homlokát ráncolódni látta. Végül nem bírt aggodalmával és megkérdezte:
- Valami rossz hír?
- Túlságosan vakmerő vagy, lányom! - szólt rá João da Cruz.
- Nem, szó sincs róla - ellenkezett a diák. - Nem rossz a hír, Mariana. João úr, engedje meg nekem, hogy a lányában a barátomat tiszteljem, mert az elesettek igazán tudják, hogy mennyit érnek a barátok.
- Ez igaz. Csakhogy én sosem mertem volna megkérdezni, hogy mit mond az a levél.
- Én sem azt kérdeztem tőle, apám; csak azt láttam, hogy Simão úr arca nagyon elkomorul olvasás közben.
- És ebben nem is tévedett - folytatta a beteg, majd a kovács felé fordult: - Az apja kolostorba hurcolta Teresa-t.
- Már megint egy gazemberség! - mondta a kovács, miközben kezével önkéntelenül olyasfajta mozdulatot tett, mintha valakinek a torkát szorongatná.
Ebben a pillanatban az éles szemű megfigyelő az ártatlan öröm fényét láthatta volna felcsillanni Mariana szemében.
Simão felült az ágyon, és írni kezdett azon a széken, melyet Mariana vitt oda neki jó ösztönnel, ezt mondva neki:
- Amíg ír, megnézem a levest, mért régóta forr már.

Mindenáron ki kell szabadulnod onnan (szólt Simão levele). Biztos, hogy van valamilyen kiút a kolostorból. Keresd meg, és tudasd velem a napot és az órát, mikor várjalak. Ha nem tudsz kiszökni, akkor majd a haragom előtt nyílnak meg azok az ajtók. Ha egy másik, távolabbi kolostorba találnának küldeni, üzend meg, és én oda is elmegyek egymagam vagy kísérettel, hogy megszöktesselek. Szükség van rá, hogy lélekben erős légy, hogy ne rémítsen el vakmerő szenvedélyem. Te az enyém vagy! Nem tudom, mire való nekem az élet, ha nem áldozhatom arra, hogy megmentselek. Bízom benned, Teresa. Ne tűrj megadással, harcolj hősiesen. Utálatos nekem a megalázkodás az apai zsarnokság előtt. Ha teheted, írj minden órán. Én már szinte egészen felépültem. Szólj egy szót, hívj magadhoz, és én érezni fogom, hogy a vérveszteségtől nem lohad a lélek ereje.



PublisherÍbisz Kiadó, Budapest
Source of the quotationVégzetes szerelem, p. 70-75.

minimap