Castro Alves, Antônio de: Alkony a vadonban (O crepúsculo sertanejo in Hungarian)
|
|
O crepúsculo sertanejo (Portuguese)A tarde morria! Nas águas barrentas As sombras das margens deitavam-se longas; Na esguia atalaia das árvores secas Ouvia-se um triste chorar de arapongas.
A tarde morria! Dos ramos, das lascas, Das pedras, do líquen, das heras, dos cardos, As trevas rasteiras com o ventre por terra Saíam, quais negros, cruéis leopardos.
A tarde morria! Mais funda nas águas Lavava-se a galha do escuro ingazeiro... Ao fresco arrepio dos ventos cortantes Em músico estalo rangia o coqueiro.
Sussurro profundo! Marulho gigante! Talvez um – silêncio!... Talvez uma – orquestra... Da folha, do cálix, das asas, do inseto... Do átomo – à estrêla... do verme – à floresta!...
As garças metiam o bico vermelho Por baixo das asas, – da brisa ao açoite –; E a terra na vaga de azul do infinito Cobria a cabeça co'as penas da noite!
Somente por vezes, dos jungles das bordas Dos golfos enormes, daquela paragem, Erguia a cabeça surpreso, inquieto, Coberto de limos – um touro selvagem.
Então as marrecas, em torno boiando, O vôo encurvavam medrosas, à toa... E o tímido bando pedindo outras praias Passava gritando por sobre a canoa!...
|
Alkony a vadonban (Hungarian)Haldoklott a nap már! Iszapos folyókon partszegélyük árnya nyújtózott ki lassan; száraz, messzi fákról - karcsú őrtoronyból - harang-madarak bús zokogása harsant.
Haldoklott a nap már! Ágak és facsonkok, kő, moha, borostyán s bogáncs mögül lesve kúszó és kegyetlen, ében leopárdként vad ugrásra készen lapult meg az este.
Haldoklott a nap már! Sötét lombú csertölgy gubacsát a víznek mélyére dobálta... Széptevő szeleknek borzongó lehétől dallamos nyikorgást hallatott a pálma.
Mélységes zsibongás! Hatalmas morajlás! Olykor csenddé békült!... Olykor zenekar volt... levélből, virágból, szárnyakból, bogárból, csillagból - s atomból... erdőből - s rovarból!...
Bíborszín csőrüket a szél ostorától szárnyuk tolla alá rejtették a gémek; a végtelen kékség hulláma elől a föld fejére vonta tollait az éjnek.
Időről időre a dzsungel szegélyén, roppant örvényéből a tájnak kiválva meglepetten lépdelt, nyugtalan dobogva, sárszennyezte fővel - a vadon bikája.
A sípoló récék, kóvályogva szerte, félénken csapongtak szűkülő körökkel, majd meg riadt rajban, más partot keresni, rikoltozva húztak csónakom fölött el.
|
