Cruz, Afonso: Festő a mosogató alatt (O pintor debaixo do lava-loiça in Hungarian)

TODOS OS HOMENS TÊM TRÊS ESTÔMAGOS

O dono da casa, o coronel Möller, era um homem sensível, capaz de admirar flores, e não raras vezes colhia algumas e punha-as no cabelo, ou atrás da orelha. Era imponente, sem ser alto, com um bigode que lhe chegava ao pescoço e com uma grande quantidade de pelos no nariz. Sabia ser autoritário, e nem outra coisa se poderia esperar de um oficial do exército, mas também sabia ser misericordioso, que era, aliás, o seu estado natural. No dia seguinte ao nascimento de Jozef Sors, o coronel entrou, com o seu filho ao colo, no quarto da engomadeira.
Wilhelm, que tinha pouco menos de um ano, agarrava os bigodes do pai. O coronel felicitou a senhora Sors.
— Os nossos filhos estudarão juntos — disse o coronel. — Já falei com o meu amigo Fischmann, cujo sobrinho, um jovem literato que começou agora a sua carreira de gramático, aceitou ser precetor de ambos os rapazes.
A senhora Sors agradeceu.
— Havel Kopecky, o sobrinho do meu amigo, é um jovem muito atento ao que se passa no mundo. Ainda hoje me contou que um físico alemão chamado Röntgen descobriu uns raios que permitem ver o interior das coisas. Imagine, senhora Sors, qualquer dia, graças aos raios de Röntgen poderemos ver o interior do homem.
— A alma? — perguntou a senhora Sors.
— Completamente nua. Um dia poderemos imprimir a alma numa chapa de chumbo. Mas acho que, por enquanto, vamos apenas poder ver imagens dos nossos ossos.
— Parece-me horrível, haverá quem queira ver isso?
— Ha, ha, ha — riu o coronel. — Tem toda a razão, senhora Sors. Que imagem mais sinistra esta, de ver o aspeto que teremos depois de sete anos dentro de um caixão. Mas é importante, é assim que a medicina evolui e é por isso que pensamos na vida: porque se contempla a morte. Ver coisas que vulgarmente não vemos tem gradações de repulsa ou fascínio. Há um certo pudor quando se vê o que está debaixo das roupas, e, quando vemos ainda mais fundo, sentimos a vertigem do enjoo, do nojo. Desmaiamos quando vemos sangue. Não há visão mais terrível que a do interior do homem, seja anatomicamente seja moralmente.
— Então é bom?
— É terrível, mas é útil. Enfim, isto servia apenas para dizer como tenho em grande estima o futuro precetor dos nossos filhos. Tenho andado na biblioteca a escolher alguns livros que considero imprescindíveis para a educação de uma criança.
— As crianças precisam é de comer — disse o mordomo, que acabara de entrar. — Para crescerem fortes.
Wilhelm agitou-se ao colo do pai. O coronel, fê-lo encostar a cabeça ao ombro. Wilhelm ficava sempre ligeiramente agitado quando via o mordomo.

AZ EMBERNEK HÁROM GYOMRA VAN

Möller ezredes, a ház ura érzékeny ember volt, szerette a virágokat, és egyet-egyet rendszeresen leszakított, hogy a hajába vagy a füle mögé tűzze. Alacsony termete ellenére megjelenése tekintélyt parancsoló volt. Bajsza a mellkasáig ért, és dús szőr nőtt az orrában. Katonatiszttől nem meglepő módon erélyes és szigorú volt, viszont tudott könyörületes is lenni, mivel alapvetően ilyen volt a természete. Az ezredes Jozef Sors születése után egy nappal, karján a fiával belépett a vasalónő szobájába. A majdnem egyéves Wilhelm apja bajszába kapaszkodott. Az ezredes üdvözölte az asszonyt.
– Fiaink együtt fognak tanulni – jelentette ki az ezredes. – Már beszéltem Fischmann barátommal, akinek az unokaöccse, egy művelt fiatalember, most kezdte a pályafutását nyelvtudósként, és beleegyezett, hogy a fiúk tanítója legyen.
Sors asszony megköszönte a felajánlást.
– Havel Kopecky, a barátom unokaöccse élénken érdeklődik a világ dolgai iránt. Éppen ma mesélte, hogy egy Röntgen nevű német fizikus olyan sugarakat fedezett fel, amelyekkel be lehet pillantani a dolgok belsejébe. Képzelje csak el, egy napon majd Röntgen sugarainak köszönhetően látni fogjuk az ember belsejét.
– A lelket? – kérdezte Sors asszony.
– Teljes mezítelenségében. Egy nap majd képesek leszünk ólomlemezen szemlélni a lelket. Addig azonban, azt hiszem, meg kell elégednünk a csontjaink látványával.
– Borzasztóan hangzik. Ugyan ki akarna látni ilyesmit?
– Ha-ha-ha – nevetett fel az ezredes. – Teljesen igaza van. Micsoda szörnyű látványt nyújthatunk mondjuk hétéves holttestként egy koporsóba zárva. De ez fontos. Így fejlődik az orvostudomány, és ezért gondolunk az életre: mert a halálról elmélkedünk. A mindennapokban nem látható dolgok látványa különböző mértékben válthat ki undort és igézetet. Eluralkodik rajtunk a szégyen, ha meglátjuk, mi van a ruha alatt, ha pedig még mélyebbre tekintünk, az undor, a förtelem okozta hányinger kerít hatalmába minket. Elájulunk a saját vérünk láttán. Mindennél rémisztőbb az ember belseje, akár anatómiai, akár erkölcsi értelemben.
– De ez az új találmány akkor jó?
– Szörnyűséges, de hasznos. Végtére is arra szerettem volna rávilágítani, mennyire nagy reményeket fűzök gyermekeink jövőbeli oktatójához. Már ki is válogattam a könyvtáramból néhány könyvet, amelyekről úgy vélem, feltétlenül szükségesek a gyermeknevelésben.
– A gyermekeknek ételre van szükségük – jelentette ki a komornyik, ahogy belépett. – Attól lesznek erősek.
Wilhelm fészkelődni kezdett az apja mellkasán. Az ezredes a vállára fektette a gyerek fejét. Wilhelm a komornyik látványától mindig izgatottabb lett.