Cruz e Sousa, João da: Egyedül! (Só in Hungarian)

Muito embora as estrelas do Infinito

Lá de cima me acenem carinhosas

E desça das esferas luminosas

A doce graça de um clarão bendito;

Embora o mar, como um revel proscrito,

Chame por mim nas vagas ondulosas

E o vento venha em cóleras medrosas

O meu destino proclamar num grito,

Neste mundo tão trágico, tamanho,

Como eu me sinto fundamente estranho

E o amor e tudo para mim avaro…

Ah! como eu sinto compungidamente,

Por entre tanto horror indiferente,

Um frio sepulcral de desamparo!

Habár csillagai a Végtelennek

kedvesen intenek felém az égről,

habár az áldott ragyogásu fénykör

édes, szelíd sugarakkal üzenget;

habár a tenger, száműzött fegyencet,

engem hív a hullámok permetéből,

s habár a szél haragosan felém tör

mint süvöltő hírnöke végzetemnek –

e tragikus és roppant tág világon

magam mily örök idegennek látom

s mily fukarnak irántam a szerelmet!...

Ah! mily emésztő, mély bánattal érzem,

hogy csupa egykedvű rémség a részem,

s magányom síri fagyossága ellep.